A nyolcadik kerületi szegény fiúnak, a pincében bújtatott Perlasca-gyereknek, az Itáliában nemzetközi operarendezővé, majd korán eltávozó és mindhalálig siratott ikertestvére, Miklós-Nicola mellett megbecsült és számontartott olasz íróvá váló világpolgárnak mintha sok otthona lett volna. A nyolcadik kerület után Róma, Spoleto, Cividale del Friuli, Trieszt és megint Trieszt. De lakni a budapesti nyolcadik kerületben lakott. Mármint a valaha voltban, ahol persze nincs maradás. A mesebeliben, ahol olyan utcanév is van, hogy Via dei Grandi Trasporti, ami Nagyfuvarosnak is érthető persze, de még inkább úgy, hogy a Nagy Elragadtatások utcája, egy ilyen névnek pedig tényleg mennyei távlatból van csak értelme. Éppúgy, ahogy annak a sehol, tehát mindenütt otthonlevésnek is, melyhez leginkább a triesztiség hasonlítható. Nem feledve azért a kozmopolita kikötőváros karsztos tengeröble fölé érkező álombeli Ottlik-lovas egyszavas üzenetét sem: „Élj!”
És ilyen értelemben lett ugyanakkor nagyon is trieszti ő, a legfontosabbak – Svevo, Michelstaedter, Saba, Magris – szellemi társa, rokona és jó barátja. Hírhozó és hírvivő, közvetítője valaminek, ami volt talán, és nincs már. De aki a felperzselt kontinens és a Nagy Elragadtatások utcája felől érkezve hőköl vissza a Mare Nostrum mélyben kinyíló nagytotálja láttán, az úgy érzi, hogy lennie kéne. Ő mindenesetre meglátta ezt a valamit onnan a magasból. A most már csakugyan mennyei távlatból nézvést, igen.
Befejezetlen mondat egy emlékkönyvbe
Az egyszeri lektorijelentés-írót, aki a „Teleki téri létállapotra” mennyei távlatból rácsodálkoztató furcsa könyv akkor még ismeretlen szerzőjének felrótta ugyan, hogy itt meg itt összekeveri a grenadírmarsot a káposztás cvekedlivel, de aki mindazonáltal nagyon szerette volna – talán már csak azért is, ki tudja, mert neki a saját nagyapjára, aki pedig ott halt meg a Teleki tértől nem messze, bezzeg sosem sikerült ilyen okosan és szépen lenéznie –, ha már akkor megjelenik a szóban forgó furcsa könyv, azóta, tizenhét éve furdalja a lelkiismeret, hogy nem jelent meg (legalábbis nem akkor, csak nemrég, egy másik kiadónál), pedig olyannyira nem rajta múlott, hogy a szóban forgó furcsa könyvet követő újabb könyvek közül háromnak is ő lett a szerkesztője, és járt is egyszer később – miután megismerkedtek, sőt, talán egy kicsit össze is barátkoztak, sőt, a Piazza Trilussáról a Via Giuliába menet a beállványozott Ponte Sistón is átsétáltak egyszer, és a séta során, személyes és rossz emlékek kapcsán közvetve mintha arról a bizonyos létállapotról is szó esett volna –, a szóban forgó furcsa könyv furcsa szerzőjével a Népszínház utcában, egy bizonyos lakásban, és láthatta, hogy igenis stimmelnek a részletek, és mégsem azok, nem a részletek a fontosak, nem a grenadírmars (bár elengedhetetlen, hogy szó essék arról is), hanem a mennyei távlat, ahonnan nézve nem csoda, hogy 1991 júniusában az egyszeri lektorijelentés-író a megszeppent csöpp gyerekei szeme láttára beletörte a Trilussa téri lakás kölcsönkulcsát a zárba, és ahonnan nézve nem az lakik már abban a Népszínház utcai lakásban, akinek laknia kéne, hanem valaki más, akinek történetünk szempontjából nincs jelentősége, mert történetünk lényege ez a bizonyos távlat tehát, ahonnan jól látszik az, amire a viccbeli ki- és vissza-, majd megint ki- és megint visszavándorló is gondolhatott, mikor a kérdésre, hogy hát mondaná meg most már, hogy mégis, hol jó neki: ami strada facendo (csinálva is tehát az utat, úgy bizony), a Piazza Trilussa és a Teleki tér, a Népszínház és a Bródy Sándor utca, az ég és a föld, betű és betű között, fehéren van, de van –
