Irodalmi Nobel-díj 2016

Századunk költője

Bob Dylan

  • Barna Imre
  • 2016.11.20 14:10

Könyv

„Bob Dylan dalszerző. Annak költő. De annak az. Ez nem szofisztika, hanem tényközlés. Bob Dylan mint századunk költője: harmatos ökörség” – írta a felkért lektor nyolcvanvalahányban, és nem javasolta, hogy „leműfordítsak” egy Bob Dylan-kötetre valót.

De nem hallgattam rá, vagyis Orbán Ottóra, aki híres Ginsbergeket magyarított maradandó érvénnyel. Miért, gondoltam nyolcvanvalahányban, a rockkoncerteken is szívesen szereplő Ginsberget miért lehet, az ő egykori csodagyerek barátját meg miért nem? Mert Ginsberg „századunk költője”, Bob Dylan pedig nem az? És azért nem az – tanakodtam nyolcvanvalahányban –, mert ő dalszerző? És mert az ciki? Kizáró ok talán? És lett magyar Bob Dylan-verseskötet, és telt-múlt az idő. Ginsberget az East Village-ben elvitte 1996 végén a májrák, de Bob Dylan az új évszázadban is folytatta, és még ma, hetvenöt évesen sem hagyja abba a csaknem harminc éve megkezdett Never Endig Tourt. És hogy akkor tehát századunk költője Allen Ginsberg volt, de Nobel-díjjelölti hírbe mégsem ő, hanem az egykori csodagyerek-barát, Bob Dylan, a szupersztár keveredett.

És mit is kell erről gondolni most.

Másrészt viszont csütörtök délben jött a hír. Hogy az amerikai dal hagyományai és a költői önkifejezés új formái, és Homérosz és Szap­phó, líra és lant. Hölgyeim és uraim: Bob Dylan! És örvendezés: éljen! Győzött az igazság, történelmi elismerést nyert a tény, hogy a költészet a zenei tömegkultúrával is megfér. Mit megfér: ott él és virul és hat benne már egy fél évszázada – hála Bob Dylannek. Aki nélkül Allen Ginsberg sem áll neki koncertezni (pláne vele együtt: Rolling Thunder Review) vagy éppen zenés lemezt kiadni (Holy Soul, Jelly Roll). És persze azt sem nehéz állítani, hogy a Desolation Row már-már Ginsberg-vers is lehetne, ha egyszer a Leples bitang viszont tisztára úgy hat, mint egy tizenöt évvel későbbi Dylan-szöveg.

De háborogni is tetszenek sokan. Hogy slágerszerző! Polbeat! Lady Gaga! Hogy a tömegek Donald Trumpot is a nyakunkra hozó lázadása elől immár a frakkos stockholmi urak sem mertek kitérni – o tempora, o mores!

Nos? Mit szól ehhez a kitüntetett?

Nem ez a jó kérdés. Hanem, hogy ki ő. Ki ő?

A Bob Dylan név – tudjuk – fikció. És most akkor tehát, ha tetszik: lírai én. Egy szerep neve, mint az, hogy Psyché.

Vagy csak rocklegenda? Az a történet a Woody Guthrie harcos örökségét folytatni hivatott mitomán folkénekes-csodagyerekről szól, aki galádul hátat fordít a balos New York-i underground szcénának a Ginsberg–Warhol-tengely, azaz egy líraian anarcho-szürrealista rock and roll verzió kedvéért; a próféták ellen prófétáló szupersztárról, aki egy gyanús motorbalesetben a nyakát törve, már ebből a zajos világból, az általa is kreált hatvanas évekből vonul ki három évvel a woodstocki fesztivál előtt; a hatgyerekes családapáról, aki vidéki magányából előbb ószövetségien misztikus feladványokat, majd kedélyes countrydalokat üzen megzavarodott híveinek; az űzött celebről, a vándorcirkusszal turnézó fehér bohócról; a buzgó keresztényről, aki megtérése után két évig csak Jézus-dalokkal koncertezik; a közönségének hátat fordítva dünnyögő öreg legényről; erről a kétszer egyformán soha semmit elő nem adó, az énekhangját is pár évente megváltoztató, mindig bosszantó és mindig lenyűgöző zseniről – akinek ugyanakkor persze és mégiscsak és elsősorban köszönhető, hogy a világlíra is új életekre kelhetett a rock and rollban.

Aki most úgy méltatja a dalköltőt, hogy Homérosszal és a trubadúrokkal, Balassival, Adyval és Brechttel jön (költészet = dal mínusz zene), az akárhogy is, de mintha „mentegetné” Dylant. Pedig nem azzal csinált ő kultúrforradalmat, hogy finom dalszövegeket írt. A rock par excellence költőjévé ő szupersztárként, tömeges népünnepélyek színpadi hőseként vált, azzal, hogy – mint a megtestesült global folk hero – gitárral a kezében énekelte ki magából mindazt, amit egy túlfűtött történelmi pillanat kimondatlan egyezsége szerint éppen tőle akart hallani ez a tömeg, ez a nép; mint­egy helyettük fogalmazva meg, küszködve préselve és kiabálva ki magából végre azt, és csakis azt, amit lehet és kell. Az ugyanakkor már a kezdetekkor is jellemezte ezeket a szövegeket, hogy a szószólói attitűd nem pusztán az indulás idején protestpenzumnak számító témák retorikai velejárója volt. Sokkal mélyebbről fakadt ugyanis: abból a hevületből, mely a leglelkibb önmaga (és igen: nemzedéke) meg a világ viszonyát akarta újrafogalmazni radikálisan. Diadalmasan és csúfondárosan, tanácstalanul és kétségbeesetten, mikor hogy. „Bobby, te befelé fordulsz!” – dorgálta őt már a mozgalmáridőkben egy érte haragvó kritikus, és igaza volt. De észre kellett volna vennie, hogy a választ ez a Bobby hetyke tanácstalansággal már a protestdalok protestdalának számító Blowin’ In the Windben is a szélre hagyta, hogy fújja csak. És alighanem éppen ez vált végül a Dylan-dalok – nemcsak zenei – lényegévé: hogy a valamit (el)mondás, el- és kibeszélés, a világábrázolás és világértelmezés elemi hangulatok és indulatok képét ölti. A fordulatot tulajdonképpen már az 1964-es Another Side of Bob Dylan meghozta: a Chimes of Freedom például máig ható érvénnyel mutatta máris, hogyan ötvözi a nagy amerikai ballada- és dalhagyományt Blake-képekkel, whitmani emelkedettséggel és „szakadt” beatköltődumával a Dylan-vers. De az igazi változáshoz, a Dylan-vers igazi kiteljesedéséhez elektromos erősítés, dob és basszus, az 1965-ös newporti folkfesztiválon váratlanul Dylan mögé sorakozó Butterfield Blues Band is kellett.

Bob Dylan akkor huszonnégy éves volt, ma hetvenöt. Ötven év sok idő. De Pete Seeger, aki valaha szintén csalódott benne, kilencvenvalahány évesen még a YouTube-ra énekelte tőle, hogy Forever Young, és talán boldogan halt meg aztán.

 

*

Hogy Dylant eredetileg Zimmermannak hívták, az a rocklegenda történetébe legfeljebb úgy illeszkedik, hogy furcsa, idegen elemként kirí belőle. Jellemző például a róla vagy vele készült filmek és a fiktív egó viszonya. Az 1965-ös angliai turné ürügyén forgatott Pennebaker-filmnek a címe is az, hogy Don’t Look Back. Sam Peckinpah 1973-as Pat Garrett és Billy, a kölyökjében Dylan egy Alias, azaz Más Néven nevű kis fickót alakít, a részben Martin Scorsese 2005-ös No Direction Home című dokumentumfilmjét parafrazeáló Todd Haynes-remekműben, az I’m Not There – Bob Dylan éle­teiben pedig egyenesen hat színész (köztük a hozzá legmeghökkentőbben hasonlító Cate Blanchett) és egy narrátor játssza Bob Dylan szerepét. Akit amúgy egyik alakváltozatában sem Bob Dylannek hívnak – mintha bizony elképzelhető volna, akár csak a mese kedvéért is olyan fél évszázad, amelynek nem volt Bob Dylan nevű szereplője. Ennek a filmnek csak a legeslegvégén, zárásképpen mutatja meg néhány villanásnyira egy 1966-os koncertközelkép a mégis Bob Dylan nevűt, ahogy a szájharmonikáját szívja és fújja, sóhajtja és leheli, félálomban, révületben mintegy, míg el nem sötétül a kép. És hát ezt fújta, dalolta, sóhajtotta és lehelte világéletében a Bob Dylan nevű: hogy nem, nem, nem, ez nem én vagyok. It Ain’t Me, Babe.

Ő maga (kicsoda is tehát?) nem reagált még. Megszólalt és örült időközben Salman Rushdie-tól („Dylan mindenkinél nagyobb”) a Dylant a Mount Everesthez hasonlító Leonard Cohenig a művészcelebritások sokasága – miközben a New York Times szerint viszont „hülyeség” volt ez a döntés, merthogy amit az amúgy nagyszerű Bob Dylan csinál, az bizony sajnos nem irodalom –; de őróla egyelőre az is elképzelhető, hogy át sem fogja venni a Nobelt.

Kábé ötven éve, a Bringing it All Back Home vagy a Blonde on Blonde idején, amikor épp „a rock Rimbaud-ját” kezdték látni benne, ő csak nevetett: I’m just a song and dance man, mondta. A Nobel-bejelentés utáni estén koncertje volt épp Las Vegasban a zenekarával. Nem táncolt, csak énekelt. A Nobel-izéről pedig semmit se szólt, egy árva szót sem. Lesütött szemmel a mikrofonra hajolva fújta – Tweedle Dee & Tweedle Dum! –, pici öregember, fehér kalapos kis fickó, korunk hőse, századunk költője. Hallom és látom, ahogy két strófa közt sután a kulisszák felé fordul, majd leakasztja a nyakából a gitárt, és valami billentyűket nyomogatva dalolja és dünnyögi tovább, hogy nem.

Neked ajánljuk