Most meg arról olvasok, hogy egy Andrés Trapiello nevű spanyol író modernizált Don Quijote-változata felkerült a spanyol sikerlistákra, és az idei év júliusában majdnem az Ötven árnyalat-trilógia eladásait is lepipálta. Elég nyilvánvaló, hogy miért. Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha regénye, melyet amúgy az alkotójáról elnevezett intézet adatai szerint a Biblia után a világ legtöbb nyelvére fordítottak már le, spanyol nyelvterületen mindig is kötelező olvasmány, az alapműveltség egyik fundamentuma volt, de ma, több mint négyszáz év múltán valószínűleg épp a spanyol nyelvű országokban boldogul vele legkevésbé az olvasó. Aki most nyilván kapva kap az új változaton, merthogy Trapiello – szemben a mindenféle nyelvű átiratok, rövidítések és mesés átdolgozások sokaságával – ezt nagyjából úgy prezentálja, mint az eredeti mű fordítását. Vállalkozásában a Nobel-díjas Mario Vargas Llosa sem talál semmi kivetnivalót, sőt: a könyvhöz lelkes előszót is írt. Tudóskörökben viszont fanyalgás tapasztalható. Trapiello ugyan tizennégy évig dolgozott azon, hogy végre ne csak a francia és angol, német és lengyel, portugál és kínai, hanem – nahát – a spanyol közönség is úgy érezhesse, hogy az anyanyelvén olvassa a Don Quijotét, mégis van, aki szerint egyenesen merénylet ez Cervantes, a spanyol nyelv és az irodalom ellen.
Magyar Don Quijote is van, hogyne volna. Először Jean-Pierre Claris de Florian francia nyelvű átköltésének magyarítását adatta ki 1848-ban és 1852-ben Karády Ignác, majd Horváth György is 1850-ben és 1853-ban. Az ő verzióikat követte Győry Vilmos evangélikus lelkész immár spanyol eredetiből készített teljes fordítása, ennek az utolsó kötete 1876-ban jelent meg. Ebből a szövegből indult ki a későbbi évek jó egynéhány rövidített és/vagy ifjúsági kiadása, többek között Radnóti Miklós 1943-as könyvecskéje is, miközben az újabb kiadások a teljes Győry-fordítást is többször átdolgozták. 1955-ben az Európa-előd Új Magyar Könyvkiadó a Rajk-per legendás túlélőjét, a hispanista Szász Bélát bízta meg ezzel, majd az 1962-es Helikon-kiadásban – az időközben emigráló és így nonpersonné váló Szász Béla munkáját folytatva – a nagyszerű Benyhe János alakította ki a további negyven évre érvényes változatot. Ő végül a 400. évfordulóra időzített még újabb és minden korábbinál tökéletesebb magyar Don Quijote utószavában ezúttal már fordítóként, nagy tisztelettel tekint vissza a korábbi verziókra: „Elődeim válláról így indítom további útjára a Búsképű Lovagot, hogy majd egykor, az én vállamra állva, innen vezethessék tovább utódaim az idők végezetéig.”
Megpróbálom elképzelni Benyhét, amint tényleg a Győry tiszteletes vállán álló Szász Béla vállán áll délcegen, és egy utódot üdvözöl, aki viszont az ő nyakába hágva készül továbbvezetni a Búsképűt, de nem nagyon sikerül. Inkább azt látom, ahogy az íróasztalán ingó kéziratkötegek mögül rám villantja egy szerdai napon a vastag keretes szemüvegét, operai parlandóban rám köszön – Szervusz, Imre öcsém!! –, és sebtében megold valami ófrancia vonatkozású bonyolult szövegproblémát, miközben egy tetszőleges európai nyelvű áriára is rázendít azért a hibátlan tenorján, hogy végül öt óra után egy perccel beindítsák Latorral a sakkórát, és a kattanásra befutó Domokos Mátyást is a linóleumos játékabrosz mellé intve, nagy csapkodások és cifra kurjantások közepette megkezdjék végre a heti rendes snellpartiturnét az európás ötödik emelet tizenhetes szobájában.
És akkor már inkább a jól ismert kétely fog el megint. Hogy minek a hűhó? Lehet-e egyáltalán, bárhonnan bárhová el-, tovább- és átvezetni (trans-ducere) ezt a négyszáz éve elképzelt hidalgót, az Alonso Quijano nevűt, aki a maga részéről Don Quijote de la Manchának képzeli magát? Meg a többieket mind, Gilgamestől Gargantuán és Nemo kapitányon keresztül Holden Caulfieldig, oda és vissza. Ha ugyanis igazat szólnak a tudóskörök, akkor nincs pardon. Fordítani akkor bizony nem lehet, és olvassák csak a mai újgörögök is ógörögül az Iliászt, az olaszok, a románok vagy (igen) a spanyolok pedig latinul az Aeneist. Akinek négyszáz év meg se kottyan, az kétezerrel is megbirkózhat, hajrá. Trapiello pedig legalábbis gyakoroljon önkritikát, és – ha már annyira szívügye neki Cervantes – az ismert Borges-novella hőséről, arról a Pierre Ménard nevű írófenoménről vegyen példát, aki nem át- és nem újra-, hanem még egyszer, szó szerint megírja a Don Quijotét.
Ez persze túlzás. Ahogy nyilván az ellenkezőjére is túlzás volna jutni: hogy amennyiben nemcsak a vállról indító Benyhének, tehát a magunkfajtának, hanem a régi spanyolról új spanyolra fordító Trapiellónak is igaza van, akkor például Dante se úszhassa meg, hogy az ő Színjátékát rendesen lefordítsa végre valaki mai olaszra. Sőt, hogy ez a valaki, „a rímelés veszélyeire” nagyon is meggyőzően figyelmeztető Nádasdy Ádámmal szemben, ne érje be annyival, hogy csak a Babitsnál sokszor tényleg puszta penzummá váló – és az olaszban ráadásul már rég nem használatos – rímekről mond le, hanem, még következetesebb módon, az endecasillabókat és a terzinákat is hagyja el. Merthogy Homérosz se forog ioszi sírjában, ha egy fordítója komolyan veszi valahol, hogy az időmérték az írás feltalálása óta okafogyottá vált, és ezért prózába teszi át végre az Iliászt meg az Odüsszeiát.
De hát ne túlozzunk, mondom, különösen fordítóként ne. A fordító fordítson. Vezessen vagy ültessen át, transzdukáljon és főleg interpretáljon. Modernizáljon, ha tetszik; bár éppenséggel archaizálhat is, ha régi szöveggel van dolga, mert szíve joga eldönteni, melyik viszonyt óhajtja rekonstruálni: a régi szerzőt kortárs közönségéhez fűző kortársit-e, vagy azt, amely – akárhogy is – egy régi szöveg és mai olvasója közt keletkezhet. És hallja belé a szövegbe (vagy ne hallja), hogy tá-titi-tátá, és rímeljen (vagy ne rímeljen). Ne Pierre Ménard-nak álmodja magát. Képzelje úgy, hogy Trapiellót fordít.
