Barna Imre: Pont fordítva

Költő a halálülésen

  • Barna Imre
  • 2016.11.13 13:10

Egotrip

„MILYEN KOCSI EZ HOGY ILYEN FEHÉR FÜSTÖT EREGET” – kapta fel a fejét Allen Ginsberg. Fordult 1980 őszén a fordítójához, kérdezte magyar költőtársa, Orbán Ottó Trabantjának halálülésén felriadva a beatnemzedék legendás alapító atyja. Jut eszembe a Ginsberg Budapesten című Orbán Ottó-vers, mert Ginsbergeket fordítok most én is. És úgy kell képzelnem, hogy a valójában persze nem túl atyaszerű, de annál legendásabb „rozzant ragadozó” semmiképp sem vélhette kielégítőnek a vigyorgó választ, miszerint kétütemű. Mert ugyan mi módon és mivégből lehet „kétütemű” egy autó? És hogyan lesz két ütemből fehér füst?

És másrészt – gondolom tovább a „Köl­tők Trabantban” című jelenetet –: vajon nem
volt-e köze ennek a füstnek ahhoz, hogy az Üvöltés minálunk sokáig csak megcsonkítva jelenhetett meg? Vagy éppen, még továbbá, ahhoz, hogy a Ginsberg-eredeti looking for an angry fix-ét Orbán először „egy pofa hasis”-nak fordította, amiből nála csak a többedik kiadásban lett „egy mérges belövés tűje”, a másik fordító, Eörsi István változatában pedig – jobb híján – „dühödt Tűdöfés”? Vagy pláne ahhoz, hogy (még mindig a vers legelején, alig néhány sorral lejjebb) a contemplating jazzt Orbán „lassú”, és Eörsi is „lebegve tűnődő” dzsessznek olvasta, pedig a contemplating itt bizony nem a jazz jelzője, hanem határozói igenév, gerund volt, mely a közös nemzedék akármilyen (bár azért inkább talán szertelen és vad) dzsesszbe merengő „legjobb elméi”-re utalt? („I saw the best minds of my generation … who … set up … contemplating jazz”) De tény, hogy a magyar olvasók nem akadtak fönn az ilyesmin, a fehér füst problémáját pedig katarktikus, nagy verssé tágította a Ginsberg Budapesten: „mert ugyanazt kérdeztük a másfelé néző úrvezetőtől / MILYEN KOCSI EZ HOGY ILYEN VADUL VÁGTAT A NAP KÖRÜL”.

Amikor néhány évvel később hirtelen ötlettel egy New Orleans-i kócerájba benyitva, hatvoltos autórádiót akartam venni a saját, tengeren túl hagyott kétüteműmbe, a boltos döbbenten bámult rám, pedig görög neve volt. – Hát miféle kocsid van teneked? – kérdezte amerikaiul. Nem emlékszem, megmond­-
tam-e neki. És ma már Ginsberg budapesti szerepléséből is csak annyi dereng, hogy a Pesti Barnabás utcában beszakadt alattunk egy rozoga asztal, mert öten-hatan kapaszkodtunk fel rá a zsúfolt bölcsészkari teremben, hogy ne csak az alig érthető kántálását halljuk; hogy lássunk is belőle valamit, ahogy az indiai harmóniumát nyomogatja.

Az viszont biztos, hogy egy Bob Dylan-kötet ötletével Ginsberg miatt fordultam Orbán Ottóhoz. Bár számítottam a szigorára, azt hittem, abban azért majd egyetértünk, hogy a „rock Rimbaud-ja” a ginsbergi úton lődörög tovább valamiféle megvilágosodás felé. Rosszul hittem. Ő ugyanis így írt aztán a lektori jelentésében: „Bob Dylan dalszerző. Annak költő. De annak az. Ez nem szofisztika, hanem tényközlés. Bob Dylan mint századunk költője: harmatos ökörség.” És hogy mivel a Dylan-féle „sanzonanyagot” a nyelvhasználata hitelesíti, aminek viszont nincs magyar megfelelője, Dylant csak „leműfordítani” lehetne, annak pedig, úgymond, nem sok értelme volna. De nem hallgattam rá. Az érvelését öregesnek éreztem („sanzonanyag”!), és mivel az én ifjú fülemnek nemcsak Dylan éneklése (David Bowie szerint „homok- és ragasztóhangja”), hanem a nyelve is sokkal ismerősebbnek tetszett, igenis „leműfordítottam” aztán egy kötetnyi Bob Dylant. Nyelvet ugyanis, gondoltam, éppen hogy nem kell teremtenem hozzá, hiszen megvan az már. Hiszen a saját nyelvem az.

Talán igazam volt. Orbán Ottónak pedig talán nem volt igaza: elvégre, gondoltam, éppenséggel ők is „leműfordították” annak idején Ginsberget, és jól tették. A Ginsberget Budapesten látni és hallani akarók, zsúfolt teremben rozoga asztalra állók tudniillik mégiscsak őket igazolták, merthogy őtőlük kaptak Ginsberg-költészetet magyarul. Magyar Ginsberget, igen. Sőt, amikor Ginsberg jó pár évvel később megint eljött Budapestre, és Hobó sztárvendégeként a PeCsa rockszínpadára is fölcsámpázott, Eörsi István virgonc közreműködésével ők hárman – a rocker, korunk költője és a fordító – együtt adták elő a Halál apa bluest az ujjongva csápoló közönségnek. És akkor, ugye, miért ne lehetett volna igazuk azoknak is, akik Bob Dylanben kezdettől a rock Rimbaud-ját látták? De akár igazuk volt, akár nem, Dylannek a saját budapesti szereplésekor már eszébe se jutott fölinteni magához a színpadra a fordítóját. Persze közönségigény is aligha lett volna rá. The times they are a-changin’, tetszett volna hamarabb születni, időben észbekapni, magyar Bob Dylant teremteni.

Dylan ma hetvenöt múlt, és bár a Ladbrokes fogadóiroda oddsai szerint sok éve Nobel-díj­esélyes, ő azért koncertezik is tovább rendületlenül. Ginsberg már kilencven lett volna az idén, és nem kapott Nobelt. Neki vajon – jut eszembe, miközben múlt századi Ginsbergeket fordítok tehát – csápolnának-e még a PeCsa hűlt helyén? Jó volna így képzelhetni. Sőt. Hogy egyszer csak Orbán Ottó is odaugrik negyediknek fürgén és ruganyosan, mikrofont kap a kezébe és elsüvölti magát: Leples bitang!

Jó volna, de ha nem, nem. Akkor marad a fehér füst, a költő a halálülésen. A vágta a nap körül. Meg a fordítósdi: hogy hátha kell majd azért még ez is valakinek.

Neked ajánljuk