Barna Imre

Helyreállt a dolgok rendje. A természet tehát. A jó Atya van és az ő háza népe: papa, mama, gyerekek. Férfi és nő, fiúk és lányok, kalapács és fakanál.

Az itt következő szöveget 2002-ben, tizenöt éve, egy emlékkönyvbe írtam. Az emlékkönyv a budapesti barátok és hívek búcsú­ajándéka volt, egyetlen példány, csak neki. Búcsúztattuk, mert menni készült, már megint, bár most nem árkon-bokron át, mint ’56 telén, tizenkilenc évesen, hanem urasan: autón, vonaton, ahogy békeidőben szokás, akkor épp a Budapesti Olasz Kultúrintézet leköszönő igazgatójaként. El, vagyis haza. Hazulról haza, van ilyen.

Sulykolja már egy ideje az S. Gy. nevű titkos háttérhatalom pénzelte álcivil álsajtó, hogy bajban vannak a Trump-fordítók.

Komolyabb dolgokról van itt szó – mondja –, és Ézsaiás 21:5–10. Kolléga és barát, és Bob Dylan-rajongó. Lehetnek-e rajongói egy Nobel-díjasnak?

„Bob Dylan dalszerző. Annak költő. De annak az. Ez nem szofisztika, hanem tényközlés. Bob Dylan mint századunk költője: harmatos ökörség” – írta a felkért lektor nyolcvanvalahányban, és nem javasolta, hogy „leműfordítsak” egy Bob Dylan-kötetre valót.

„Ötvenévesen az ember vagy megszökik egy táncosnővel, vagy ír egy bestsellert” – viccelődött, amikor arról faggatták, hogy vajon nemzetközi hírű, komoly professzor létére mi vitte rá annak idején, 1980-ban a regényírásra.

Olen mennyt kauppahalliin, üzente Aira, olvasom egy cetlin: mégis a szemembe ötlik egyszer csak, a kisasztalra tette egy morzsás tányér meg a rádiós magnóm közé. Hogy mégsem szevasz és csá, hanem csak ide le, a Konsumba, jön aztán majd vissza nyilván, jó.

Azt írja az újság, hogy Finnországban be kellett vonni egy szakácskönyvet, mert félrefordítás miatt mérgesgombát ajánl hozzávalónak az egyik recept. A fordító sorsáról nem szól a fáma. Vajon indult-e ellene bűnvádi eljárás? Emberhalál végül remélhetőleg nem lett a dologból: a szakma legalábbis tudna róla.