A tavaszi nőnapkor, emberminisztere útján, tudatta is az emberkormány: ősztől családtudományi mesterképzést szándékszik indítani a kedvenc egyetemén. A plakátkampány ekkor még váratott magára, de azt már a miniszteri bejelentésből is sejthettük, hogy a Nádor utcai gendertébolydára viszont cudar napok várnak. Jól sejtettük, és bár az őszi mesterkurzus egyelőre mintha elodázódnék, a közfelületeket már nyár elején ellepték a család ellenségének sátáni vigyorától óvó plakátok. Hogy mekkora a tét, azt addigra rég tudhatta, aki akarta. Ahogy a gendertéboly elrettentő példái is közismertek jó ideje. Szinglivircsaft, női kvóta, meleg szülők, transzpiszoár.
Elvileg idepasszolna az a többéves hír is, amelybe nemrég botlottam a neten. Hogy egy svéd szerzőpáros az egyes szám harmadik személyű személyes névmás hím- és nőneme (han/hon) helyett egy új, semleges alakváltozat (hen) bevezetését szorgalmazza felmenő rendszerben, és hogy az így nemtelenített svéd nyelven mindjárt egy gyerekkönyvük is megjelent. Az emberkormány hívei mégsem tennék bölcsen, ha őket is bolondnak néznék. Hiszen ha – mint egy ifjú szószólójuk nyílt levélben is leszögezte – csak „biológiai nemek vannak, nem társadalmiak”, akkor vajon mi következik ebből a nyelvtani nemekre nézvést? Közelebbről: ha bolond a két svéd, akkor mi legyen a magyar nyelvvel?
Merthogy nyelvtani nemet a magunkfajta bizony – cseremiszt és kínait, törököt, baszkot és pityantyatyarát beszélő embertársainkhoz hasonlóan – hírből sem ismer. Annak persze, hogy a nap a németben hím-, a latin nyelvekben pedig (a franciát kivéve) nőnemű, a tenger viszont pont fordítva, az esetleges őstörténeti-mitológiai előzmények elhomályosulása folytán ma már aligha van köze a biológiához. Az ugyanakkor éppoly nyilvánvalóan biológiai, mint társadalmi vonatkozású tény, hogy nyelvtanilag a vegyes többes szám, vagy a „valaki”-t jelentő somebody/Jemand/qualcuno meg a többi – az amúgy mégoly buzgón „he or she”-ző píszí beszélők legjobb igyekezete ellenére – csakis hímnemű lehet a nagy európai nyelvekben. És hát éppen ez volt a két svéd baja is, és ezt akarnák ők a svéd nyelv – mondjuk ki bátran – magyarításával orvosolni.
Kínos.
Pedig lett volna mód rá, hogy ma mi is a jó oldalon, a dolgok rendje, a természet és a biológia oldalán álljunk. Kazinczy Ferenc bő két évszázada még bizakodott: „Noha né a névszók után nem egyebet tészen, mint feleséget … de mivel nincsen nyelvünkben olyatén végszócska, formáló szócska, mely nőstényt jelentene, mint ezt jelenti a Német nyelvben az inn … azért az okosság azt kívánja, hogy a jóra indult szokást (Folnesics kezdéseként) ne hátráltassuk, hanem segéljük s így engedjük meg, hogy né annyit tévő szócska is légyen, mint a Németeknél az inn s így tágítsunk nyelvünkön.” És akár még működhetett is volna a dolog, mert a „nőstényítést” kezdeményező Folnesics János Alvina címmel 1807-ben egy egész regényt prezentált, melyben a nőnemű tartalmakat jelölő szavakat -né képzővel látta el. „Őné igen kevesett beszéltt” – írta például. Meg még ilyeneket: „szerelembéli Irigyvetélkedőné”, „ifjú Felserdülttnék”, „hevesenn Kezéhez fogott az Elpirosodónénak”, vagy éppen: „elhúzta amazné kezét”, és így tovább. De Kazinczynak sajnos csalódnia kellett. Folnesics buzgalma hamvába holt, és bár van, aki szerint a barátnő, színésznő, jósnő, írónő típusú új szavak rögzülése szegről-végről mégiscsak neki köszönhető, a nőstényítés elmaradt.
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az Alvina félig-meddig fordítás, egy Schelling Gusztáv nevű szerző német művének sajátos magyarítása volt; az egyebek közt Hermina főhercegnőt, József nádor nejét magyarra tanító és sajnálatosan rövid életű Folnesicsot tehát egyúttal a nyelvi tényekbe belenyugodni nem tudó fordítótípus előfutárának is lehet tekinteni. Kár, hogy ma már az ő kései utódai sem próbálkozhatnak az őnézéssel és amaznézással. Pedig milyen jól jönne ez szegény fordítónak, aki a said he/said she-t sokszor oldalakon keresztül kénytelen „mondta a fiú/a lány”, „mondta a férfi/a nő” típusú magyarázkodással helyettesíteni, és így – ha már az anyanyelvén nem tehet – a szövegen tenni erőszakot. Mintegy a szerző szájába is rágva tehát, hogy ha tetszik, ha nem, újra meg újra, akár mondatonként tudatni kell az olvasóval, miszerint Peter fiú (férfi), Melanie viszont lány (asszony).
Ez persze – mármint hogy ki fiú, ki lány – nagyjából evidens szokott lenni. A tényt megállapítani, majd így-úgy közölni az eredményt a célnyelvi olvasóval végül is mechanikus feladata csupán a magyar fordítónak, ami nem sokkal bonyolultabb, mint például az, hogy értelmezze és más eszközökkel (megfelelő igekötőkkel, igemódokkal vagy körülírással) pótolja az európaias igeidőket. Nagyobbakat kénytelen viszont csapni a hasára például olyankor, amikor angolból fordít, és azt kéne eldöntenie, hogy magázzák vagy tegezik, és ha tegezik, mikortól tegezik egymást a szereplői. Biztosan onnantól-e, hogy keresztnéven szólítják egymást? (Filmek és szerelmesek esetében valaha az első szűzi csók volt a választóvonal. Egy csók ma már semmi, vakarhatják is a fejüket a szinkronos kollégák.)
Nehéz tehát a magyar traduktor dolga. Vigasztalhatja persze némi káröröm, amiért a magyarból fordító európai pályatársnak – hacsak nem reformsvéd – esetenként bizony igenis találgatnia kell, hogy fiú vagy lány-e egy-egy forrásnyelvi „ő”. Vagyis hogy a nemek nyelvtanivá silányult megkülönböztetése helyett a valóságos, természetes nemekre kénytelen koncentrálni az ebadta labanca. És éppen az ő nősténytelen anyanyelvével bíbelődve csodálkozni rá: bizony van olyan, hogy a dolgok rendje. Hogy férfiak és nők, mondta a fiú, mondta a lány. Mert végül is tényleg harcban áll a természet meg a nyelv. És nem mindegy, hogy ki nevet a végén.
