Barotányi Zoltán

Viszonylag kevéssé ismert szerzőnek számít mifelénk, pedig még a közelmúltban is (gondolhatunk itt elsősorban a hatvanas-hetvenes évekre) ő volt az egyik legdivatosabb társadalomelméleti szerző, akinek írásait a szakmán kívüli publikum is előszeretettel olvasta (és nem csupán azért, mivel húsz éven át volt a Welt am Sonntag kolumnistája). Pályafutása tipikusnak mondható, s jól modellezi a világháború utáni nyugati (s ezen belül sajátosan a német) értelmiség útkeresését.

Talán még egyetlen szerves kémiai termék sem nyitott az emberiség számára oly távlatokat, mint a nátrium-glutamát - most már tudjuk, hogy az alapízek száma nem négy, hanem öt.

Az általános klímapánik közepette az emberiség hajlamos elfeledkezni a tényről: most is jégkorszakban élünk. Aki kételkedne ebben, annak melegen javasoljuk a Magyar Természettudományi Múzeum éppen e témába vágó, látványos és szórakoztató kiállítását. Amúgy a többieknek is.

Harminc évvel ezelőtt ölt utoljára a fekete himlő, a betegség kórokozója azóta kihalt fajnak számít. Meglehet, ez csupán az optimista verzió.

Néhány hete az MTA elnöksége hivatalosan is letette a garast az evolúcióelmélet mellett. Éppen ideje volt, gondolná az ember, de a helyzet korántsem ily egyszerű.

A rejtélyes konyhai adalékanyagok közül az egyik legegzotikusabb. Látszólag bagatell termék, azután mégis, mekkora pánikot váltott ki tavaly.

Az emberiség régóta próbálkozik a körülötte lévő élő és élettelen világ csoportosításával, rendszerbe és katalógusba sorolásával, gyűjteménybe, őrzésre és kutatásra egyaránt szolgáló archívumba rendezésével. A folyamat egyik igen jelentős állomása volt a nagyjából háromszáz éve (egészen pontosan 1707. május 13-án) született Carolus Linnaeus (esetleg Carl von Linné - erről majd később) osztályozási módszere, melynek logikáját, néminemű módosítások árán, még manapság is használjuk - sőt e logikát más diszciplínák is átvették, és sikerrel alkalmazták a maguk területén.

Sok tekintetben rekordokat döntő tornádósorozat csapott le nemrég az Egyesült Államokra, amely még az előválasztási szuperkeddet is megzavarta. Sokak szerint ez csak helyi érdekű, amcsi ügy, tudják: Dorothyval, Totóval - pedig tornádók nálunk is voltak, vannak és lesznek is.

A két brit szerzőt láthatóan közös szenvedélyek kötik össze: mélyen foglalkoztatja őket a tudomány és az őt körülölelő társadalmi környezet tudásszociológiai vizsgálata, eredményeiket pedig szeretik megosztani az olvasóközönséggel is. Első közös, még 1993-ban íródott művük a tudománnyal, a következő pedig a technikával kapcsolatos ismereteinket kutatta, korántsem tudományelméleti,inkább praktikus, mondhatni szociológiai megfontolásból. (Az még külön érdekesség, hogy Pinch mindeközben komoly tanulmányokat szentelt dr. Robert Moog munkásságának és az analóg Moog-szintetizátor hatástörténetének).

Alighanem a filmtörténet egyik legerősebb metaforája, s egyben legrusnyább, -undorítóbb és -félelmetesebb szörnye született meg, amikor Hans Rüdi Giger, a setét lelkű svájci képzőművész megalkotta az Alient, Ridley Scott azonos című filmjének kétségtelen főszereplőjét. Nálunk, mint azt minden honfitársunk tudja, a filmet Nyolcadik utas a halál néven játszották, ami a sequelek név- és címadását is predesztinálta - éppen ezért az Idegen neve nálunk ettől kezdve Halál, ami akár mélyebb társadalomlélektani meglátásokat is sugallhatna. Az Alienről sokat írtak már, és joggal: az óriásrovarra, savazó sárkánygyíkra egyaránt emlékeztető, de azért humanoid vonásokat is mutató szuperparazita figurája tényleg erős, s egyben szinte valamennyi félelmünket egyesíti - ezek közül, természetesen az élősködőfóbia mellett, a legfontosabb, hogy letaszíttatunk a tápláléklánc tetejéről, és rögvest előkelő helyre kerülünk mások étlapján.

A tévéből csak úgy dőlnek a vízkő témájú reklámok, s jó néhányunk személyes tapasztalatból is tudja, hogy az ilyen-olyan lerakódások megkeseríthetik életünket. Ennek ellenére lehet, hogy olyan nagyon nem is érdemes küzdenünk ellenük.

Immár hivatalosan is influenzajárvány van az országban - ennek kapcsán nem árt szembenézni a ténynyel: habár könnyelmű embertársaink hajlamosak viszonylag gyorsan kiheverhető, veszélytelen betegségnek látni, valójában az influenza produkálta az utóbbi évszázad leghalálosabb járványait.