A jégkorszakra többségünk általában úgy emlékszik, hogy volt valami rajzfilm, benne vicces, ormótlan agyaras állatokkal, nagy hideg, hó meg jég, azután leolvadt, jó meleg lett, és végül a villanyt is felkapcsolták. A tájékozottabb kevesek még azt is tudni vélik, hogy a legutóbbi jégkorszak úgy tízezer éve ért véget, azóta a földtörténeti jelenkort, az úgynevezett holocént írjuk, s napról napra egyre melegebb lesz, vagy legalábbis mind szélsőségesebb - legalábbis a korunkbéli kánon ezt diktálja. A Jégkorszak című kiállítás nyomán alighanem kissé máshogy nézünk majd közelmúltunkra, s ennek következtében talán jövőnkre is - bár a vele kapcsolatos bizonytalanság, meglehet, csupán erősödni fog bennünk. (Lapunkban korábban e témáról lásd: Fagyállóval feltöltve, 2004. március 4, Bedől a kanyarban, 2007. február 8.)
Van sapka?
Az interaktív tárlat óriási előnye, hogy számos tudományág (így a geológia, a csillagászat, a paleontológia és a klimatológia) egymást erősítő és kiegészítő szempontjai szerint tárgyalja témáját, s ezzel, természetesen némi agymunka árán, könnyen érthetővé és befogadhatóvá teszi a múlt meglehetősen komplex eseményeit.
A kiállítás látogatóinak mindenekelőtt szembesülniük kell a ténnyel: bizony, most is jégkorszakot írunk, melynek bizonyítéka, hogy mindennemű olvadás ellenére még mindig, köszöni szépen, helyén van a Föld két jégsapkája - így állandó, vastag jég fedi az Antarktiszt, Grönland túlnyomó részét és az északi Jeges-tengert is. Ez azért ily meglepő, mert az általunk ismert földtörténet nagy részén semmilyen jégtakaró sem fedte a sarkokat - igaz, néha akadtak hangsúlyos kivételek is. A földtörténet során bizonyos periodicitással rendre visszatértek a geológiai léptékkel nézve mindig átmenetinek számító jégkorszakok. Valószínűleg voltak olyan extrém periódusok is, amikor bolygónkat egyenletesen, a sarkoktól a mostani Antarktisz hőmérsékleti értékeit mutató Egyenlítőig belepte a hó meg a jég, olyannyira, hogy az űrből csupán egy meglehetős méretű hógolyónak látszódhatott. Ez az igen extrém mértékű és hosszúságú (állítólag 850 millió éve kezdődött, s csak 630 millió éve ért véget) jégkorszak még kategóriáján belül is szélsőségesnek számít - az efféle hidegperiódusok általában rövidebbek és kevésbé szélsőségesek. A most is tartó jégkorszak előzménye vagy 30 millió éve kezdődhetett azzal, hogy az Antarktisz fölött (mely a kontinensvándorlás révén került mostani helyére, azaz a Déli-sark fölé) elkezdett gyűlni a hó és a jég. Ehhez, legalábbis egyes hipotézisek szerint, éppen arra van szükség, hogy a formálódó jégsapka körül viszonylag enyhe legyen az óceán hőmérséklete, ami még a sarkokhoz közel is bőséges utánpótlást biztosít a terjeszkedő jégmezőknek (ennek tükrében azért elgondolkodtatóak a Jeges-tengeren meg az Antarktisz környékén mostanában zajló enyhébb-erősebb olvadási-melegedési jelenségek - lehet, hogy hamarosan jön a visszahatás?). A nyújtózkodó jégnyelvek ugyan később növelik az albedót (a napfényvisszaverő képességet), ezáltal globálisan is hűtik a klímát és csökkentik a sarki tengerek hőmérsékletét is (olyannyira, hogy azok jól befagyhatnak, ami elég radikálisan visszafogja a párolgást), de a jégmezők növekedése ezután önfenntartó módon még jó ideig folytatódik. Számunkra érdekesebb, hogy - miként a kiállítás számos interaktív, érintőképernyős szimulátorán láthatjuk - úgy két és fél millió évvel ezelőtt az északi térfélen is beindult a jegesedés, s vele a húzd meg - ereszd meg logikáján alapuló klímaringlispíl. Az eljegesedés ugyan már első rohamában is majd kontinensnyi területeket kebelezett be (ez a jégkorszak úgynevezett glaciális szakasza), ám idővel ezt rövidebb-hosszabb melegedő (interglaciális) szakaszok követték: ekkor a földi átlaghőmérséklet még a mainál is jóval magasabbra emelkedett, amit persze követett a tenger szintje is, így addigi szárazföldek tömege került víz alá. Ezzel jövőnket-jelenünket látjuk: most éppen a tízezer éves ún. "Flandriai interglaciális" korát éljük, ami az eddigi utolsó, ún. Würm-eljegesedést (így az Alpok környéki gleccserképződést hívják, a titulus amúgy tájanként más - az észak-amerikai, vele egykorú gigantikus glaciálisnak például wisconsini a fantázianeve) követte. Ha nem csinálunk semmit (pedig dehogynem), földünk úgyis azon a melegedő pályán marad, amelyre jó tízezer éve került, s ez óhatatlanul olvadással és tengerszint-emelkedéssel jár - míg, néhány tízezer év múlva, ismét el nem indulnak a jégmezők, szépen lassan letarolva mindent maguk előtt. Egyszer majd ez a jégkorszak is véget ér, már csak pár millió évet (vagy ki tudja, tán csak százezret) kell aludnunk, hogy mangrovemocsarak, esetleg forró sivatagok hódítsák meg honunk zöldellő tájait (de még valószínűbb, hogy néhány kóbor hegycsúcsot leszámítva az egészet elönti a Vaskapun át betörő tenger). A kiállítás finoman alarmista zárlata figyelmeztet ugyan, hogy a jelenlegi klímamodellek alapján pusztán természetes okokkal nem magyarázható az utóbbi évtizedek hőmérséklet-emelkedése, de az itt elhelyezett történeti éghajlati diagramok jól mutatják, hogy még egy enyhébb klímájú interglaciálison belül is váltakoznak a hideg és a melegedő periódusok (márpedig, a kis jégkorszak lezárulta nyomán, éppen egy ilyenben lennénk). A mostani változások egyébként sem mérhetők a tízezer év előttiekhez - ekkor, ahogy erről e tárlat is tudósít, néhány évtized alatt több fokkal emelkedett a hőmérséklet, ami gigantikus változásokat indukált.
Mondd, kis gyapjas
A Jégkorszak kiállítás összeállítói gondosan ügyeltek arra, hogy valamennyi korosztály szórakozva okulhasson a kiállított anyagból - a nagyobbacska látogatóknak szánt információ a körút bizonyos részein visszaköszön, mégpedig gyerekekre szabott, kellőképpen didaktikus, mókásan illusztrált verzióban is. Ezenkívül igyekeztek maximálisan kihasználni az érintőképernyős technika kínálta lehetőségeket. Ennek segítségével megértheti a vendég, milyen csillagászati okok (a földtengely billegése és ingázása, no meg a földpálya alakjának változása) válthatják ki a jégkorszakokat (legalábbis a most uralkodó Milankovic-modell szerint), továbbá felfoghatjuk, hogy szűkebb környezetünkben miként vívja örök harcát a tölgy és a fenyő a növénytársulások véget nem érő körmérkőzésének keretében (mint tudjuk, most éppen a láncfűrész áll győzelemre).
A falon kialakított tárlók tartalma alapján nyomon követhetjük, milyen geológiai változásokat hozott a jégkorszak, s milyen anyaglerakódásokat okozott (meg kell jegyezzük: az agyag-, lösz- és homokszemcsék nagyságának modellezése pingpong-, tenisz- és strandlabdákkal kifejezetten frappáns ötlet). Ennek nyomán az is világossá válik, hogy a mostani jégkorszaknak egyrészt az egész Kárpát-medencét kitöltő (ivóvizeinket szűrő) folyami kavicsrétegeket, másrészt a löszt és közvetve az arra szervesen épülő pincekultúrát köszönheti a magyarság (persze azt se feledjük, hogy a folyóparti löszfalak alakjában korábbi glaciálisok nyomai szakadnak bele a Dunába a felelőtlenül rájuk épített vityillókkal együtt). Hasonlóan izgalmas végignézni, milyen, a mi jégkorszakunkban is rendre bekövetkező, periodikus fajvándorlásokat okozott a jég előrenyomulása és viszszahúzódása - s hogy milyen migrációkra adott alkalmat, amikor a jegesedés kiváltotta tengerszint-csökkenés nyomán új kontinensek, földnyelvek keletkeztek. A legjobb példa a ló, mely - minden közhiedelemmel ellentétben - Észak-Amerikából származik, innen "érkezett" a Bering-szoroson keresztül Eurázsiába, ám később, az átjáró megszűnte után őshazájában kipusztult, így utóbb a spanyolok vitték magukkal a mai musztángok őseit. Ha már a jégkori állatokról van szó: a jelentős részben magyarországi leletekkel remekül szemléltethető, miként alakította ki a jégkorszak az óriás egyedekből álló megafaunát, melynek számos eleme (fajtánk szorgos ügyködése ellenére) ma is él és virul. Ennek megértését segíti a kiállítás körkörös vonalvezetése is: az elején a ma élő állatokkal nyitunk, a végén pedig egymással párhuzamban vizsgálhatjuk a megafauna már kihalt (mamut, gyapjas orrszarvú, kardfogú tigris, barlangi medve és a különösen ocsmány és behemót rövidorrú hiéna) és még élő (elefánt, jávor- és rénszarvas, barnamedve, nagymacskák, jak stb.) delikvenseit. Mindez remekül példázza, hogy az utóbbi pár millió év jégkorszaka milyen őrült akadályversenybe hajszolta az addig élt fajokat - a végeredmény (néhány faj - meglehet, átmeneti - evolúciós sikere ellenére) egy újabb kihalási hullám, melynek súlyosbításáért azért fajtánk is hozzátette a maga részét.
A tárlat "sztárja" az ideiglenesen hazánkban állomásozó jégmúmia. A kiállítás első pár hetében lehet megtekinteni Gyimát, a természetesen megaszalódott mamutkölyköt, akit meglepő épségben hagyott meg az utókornak az örökké fagyott (permafrost) talaj (s akit az élelmezési helyzet radikális javulásával már nem ettek meg, mint - legalábbis a kétes legenda szerint - megannyi fajtársát). 1977-ben találta egy szibériai aranyásó, 1980 óta turnézik, különös jellegzetessége, hogy szőröstül-bőröstül maradt meg. Márpedig egy teljesen épen maradt mamutból még az is rekonstruálható, mit evett utoljára ebédre - ezt tréfás formában meg is tették a tárlat készítői, s legott láthatóvá válik, mennyire nem volt egyszerű dolguk e böhöm állatoknak a természet önkiszolgáló éttermében (a glaciálisok megafaunájának méltó párja ugyanis a miniflóra, a csenevész tundrai, sztyeppi növényzet).
Amúgy Gyima, az ő aszott kis pofijával, némi túlzással még bájosnak is mondható - arról nem is szólva, hogy mellékelve látható az orosz kutatók által eltávolított szíve és pénisze. Ezzel, gondolnánk naivan, mintegy azt sugallták (ó, szláv lélek, no és a vele párosult kutatói elszántság!), hogy a mamutokat - miként fajtánkat is - alapvetően ez a két szerv irányítja.
A kiállítás november 17-ig tart nyitva
