Alighanem a filmtörténet egyik legerősebb metaforája, s egyben legrusnyább, -undorítóbb és -félelmetesebb szörnye született meg, amikor Hans Rüdi Giger, a setét lelkű svájci képzőművész megalkotta az Alient, Ridley Scott azonos című filmjének kétségtelen főszereplőjét. Nálunk, mint azt minden honfitársunk tudja, a filmet Nyolcadik utas a halál néven játszották, ami a sequelek név- és címadását is predesztinálta - éppen ezért az Idegen neve nálunk ettől kezdve Halál, ami akár mélyebb társadalomlélektani meglátásokat is sugallhatna. Az Alienről sokat írtak már, és joggal: az óriásrovarra, savazó sárkánygyíkra egyaránt emlékeztető, de azért humanoid vonásokat is mutató szuperparazita figurája tényleg erős, s egyben szinte valamennyi félelmünket egyesíti - ezek közül, természetesen az élősködőfóbia mellett, a legfontosabb, hogy letaszíttatunk a tápláléklánc tetejéről, és rögvest előkelő helyre kerülünk mások étlapján.
Az éppen ezekért nyugodtan hatásosnak mondható sztori és szinte hibátlan kivitelezése szinte garantálta az eljövendő folytatásokat, melyek annak ellenére emlékezetesek maradnak, hogy - különböző okokból - egyikük sem érte el az eredeti filmdarab szubtilis mélységeit; vagy az ízlésesen adagolt suspense, vagy az igazi borzalom hiányzott belőlük (egy elkésett jó tanács: nem ajánlatos a szörnyet túl sokat mutogatni premier plánban - mint mindent, őt is megszokja a szemünk).
Ahogy az közismert, 1986-ban, két Terminátor között, de határozottan a Piranha 2 után James Cameron csinálta meg a maga hiperprofi, szörnyes akciófilmjét. '92-ben (még jóval a Hetedik előtt) Dave Fincher rögvest az Alien a köbönnel nyitotta meg játékfilmes karrierjét (azért a korai Madonna-klipek már sokat sejtettek...); a hármas Halál... filmet nem is a szörnyek, hanem a végtelen melankólia teszi alig elviselhetővé. Végül jött Jean-Pierre Jeunet és az ő határátmenetekkel és különböző arányú ember-alien hibridekkel telepakolt darabja, egy igazi, mély szomorúsággal átitatott, már majdnem filozofikus akciófilm. Közben a történet a másik szálon is kezd kibontakozni - John McTiernan 1987-ben áll elő a Predatorral, amelynek különlegessége, hogy színész egyáltalán nem játszott benne (Carl Weatherst vagy Svarcit nem ezért szeretjük), viszont az amerikai nép a Szörny elleni helytállás jutalmaként előbb Jesse Venturát, majd a stájer vasembert is kormányzóvá emelte. A Predator-mondakör, hogy úgy mondjuk, kissé durvábban faragott az Alienhez képest, az idegen vadászok pedig, bár rútak és rovarfejűek, de mégiscsak antropomorfak - amúgy pedig, bár ránk vadásznak, ami szemét dolog, a fajtánkbéliekhez képest kifejezetten sportszerűek (pl. nem ölnek fegyvertelent). A Predator folytatását még 1990-ben elkészítette az eddigi pályafutása során jót és szart elegyesen összehordó Stephen Hopkins, immár valódi színészekkel, ennek dacára az eredmény csupán egy szokvány városi akciófilm, félig áttetsző embervadász idegennel megspékelve (akkor már az eredeti sokkal jobb volt). Hogy a két faj sorsát keresztezni kell, mintegy a korszellemből is adódott (vámpírok a farkasemberekkel, Jason pedig Freddie-vel vívja a további negyeddöntőket), de a nép azért ennél tán egy kicsit jobbat akart vagy legalábbis érdemelt volna. Az első AVP-ben (r.: Paul W.S. Anderson, többek között Mortal Kombat, Resident Evil) még értékelni lehet a szerzők kissé sutára sikeredett mítoszalkotó dühét: ja, persze, az alieneket préda gyanánt a predátorok tenyésztik, s e folyamatban nekünk csak az (egy ideig) eleven keltetőgép szerepe jut. Mellékesen megkaptuk tőlük az íráson alapuló magaskultúrát, piramisostul, maja naptárastul, melyek, mint tudjuk, csipiszt sem érnek - a bumerángszerűen visszatérő szuper dobócsillag szabványát bezzeg máig sem osztották meg velünk. E film még csak szolid csalódást keltett a kettős gyökerű mítosz rajongóiban - perfekt animáció, egy idő után (kb. fél óra) elfogyó ötletek, Götterdämmerung, na és a végén a predátor és az afroamerikai amazon stratégiai szövetségben küzdenek a nagyobbik rossz ellen, sőt, utóbbit előbbi fajtársai még ki is tüntetik (!) ami, meglehet, az antifasiszta népfront szép allegóriája, filmen viszont idétlenül hat.
Az újabb sequel (Aliens vs. Predator: Requiem) már nem is nagyon törődik semmi effélével - a szereplők motivációit nem kell szájbarágósan megmagyarázni, tudjuk kívülről: az egyik a dicsőségért és kötelességből öl, a másikat meg csak a szaporodás rút ösztöne hajtja. A rendezőként e filmmel debütáló, ám vizuális effektek tervezőjeként már jelentős reputációt szerzett Strause testvéreket láthatóan csak egy dolog foglalkoztatta, ami egyébként a korábbi Alien-szériadarabok nézőiben is felmerült: vajon mi történik, ha a szörnyek beszabadulnak közénk, a Föld sűrűn lakott részére. A baj csak annyi, hogy az eddig megismert logikát követve ez nem is kérdés - a szörnyek azt teszik, mint az egerek a sajtraktárban: zabálnak és szaporodnak, s mindkettő igencsak igénybe veszi a földi populációt. Épp, mint a barbár hordák, ezek az ártatlan gyermeket, a hajadont meg a terhes anyákat sem kímélik - ahogy ma este is láttuk a tévében. Ehhez persze nem kell forgatókönyv (amikor a sztori továbbzökkenne, máris észrevehetővé válik az ötlettelenség), s elég hozzá néhány B kategóriás teleszínész (lehet, hogy Venturát vagy Weatherst így is leverik, de ez nem is szempont), a jól animált modellek meg majd csak elfájtolgatnak egymással.
A predátor-alien mutánsról meg már sokan leírták, hogy milyen idétlen, s mennyire hülyén áll a kesudiófejhez a kábelkötegszerű séró, azt meg már fel sem vetnénk, mik is lennének a közös, leginkább egy szülészből lett böllért jellemző lelki tulajdonságok. Mindegy, ez még úgy is csak az elődöntő volt - a győztes a fináléban Freddie Krueger ellen küzd majd az életben (meg az ébren) maradásért.
Aliens vs. Predator - A Halál a Ragadozó ellen 2-t forgalmazza az Intercom
