A tévéből csak úgy dőlnek a vízkő témájú reklámok, s jó néhányunk személyes tapasztalatból is tudja, hogy az ilyen-olyan lerakódások megkeseríthetik életünket. Ennek ellenére lehet, hogy olyan nagyon nem is érdemes küzdenünk ellenük.
*
Amikor lágy vagy kemény vízről beszélünk, természetesen nem a víz fizikai keménységéről van szó; persze ebből a szempontból sem kell féltenünk kedvenc levünket - egy repülőből a nyílt óceánfelületre zuhanni például már olyan, mintha betonra zuhannánk. Sokkal inkább arról, hogy a kezünk ügyébe kerülő víz (mely főként, ugye, csapvíz) kémiailag korántsem tiszta, és ez jól van így: a túl kevés iont tartalmazó lé ugyanis már nem oltja a szomjunkat, sőt emésztési problémát okozhat. (Az efféle gondokat jelentősen enyhíthetjük némi szén-dioxid és fehérbor hozzákeverésével - igaz, némely esetben hajlamosak vagyunk túllőni a célon.)
Az érvényes szabványok éppen ezért nemcsak maximális, de minimális oldott sómennyiséget is meghatároznak. Mindezt általában kalcium-oxid-egyenértékben adják meg (ezt hívták régen német keménységi foknak, ami ezért szintén érdekes asszociációkat kelt az emberben), ami persze nem jelenti azt, hogy a nevezett maró, mérgező anyag (köznapi nevén oltatlan mész) lenne az ivóvízben. Az viszont már igaz, hogy a csapvízben az obligát nátrium- és káliumionok mellett (melyeknek sói rendkívül jól oldódnak a vízben) igen sok kalcium- és magnéziumion is található (továbbá más, izgalmasabb viselkedésű delikvensek, például vasionok, utóbbiak többféle módosulatban). Ezek adott körülmények között (melyekre mindjárt kitérünk) csapadék formájában kiválhatnak. Aki próbált már vízkőteleníteni egy százhúsz literes villanybojlert, az bőven beszámolhat a háztartási ásványtan eme csodájáról. Mindehhez nem is kell sok, elvégre a vízbe már eleve úgy került az ásványisó-tartalom jó része, hogy a természetes, szén-dioxidban dús csapadékvíz kanyargós útja során hidrogén-karbonát-képződés közben beoldotta az amúgy oldhatatlan kalcium- és magnézium-karbonátokat. A folyamat analóg azzal, ahogy a csapadékvíz átrágja magát a mészkő- és dolomitrétegeken, s közben barlangokat váj, és néha még gyönyörű cseppköves képződményeket is maga után hagy - a cseppkő és a vízkő kémiailag gyakorlatilag teljesen analóg, sőt a bojler rejtett sarkaiban még ez utóbbi is látványos kalcitkristályok képében válik ki. Mégis az előzőt szoktuk szépnek nevezni, ami sajátos elfogultságra vall. A csapvízben tehát az oldott hidrogén-karbonátok az érdekesek, ezek ugyanis hő hatására bomlanak, s ekkor főleg kalcium- és magnézium-karbonátból álló csapadék, vagyis vízkő válik ki - éppen ez a folyamat zajlik le a bojlerek, mosó- és mosogatógépek, kávéfőzők, vízmelegítők jó részében. Pusztán az egzotikum kedvéért elmondanánk, hogy a csapadék leválik a csapvíz foszfátozása nyomán is - ezt a technikát alkalmazták régebben, amikor mosás előtt trisót (kémiailag trinátrium-foszfát) adagoltak a vízhez, elvégre az akkoriban alkalmazott mosószerek (tipikusan nátrium- és káliumszappanok, -sztearátok) oldhatatlan csapadékot alkottak a magnézium- és kalciumionokkal, így azután ugrott a mosóhatás.
Az ásványi sókban igen gazdag, "túl kemény" vizek számos, sőt kellemes tulajdonsággal bírnak. Például az ízük néha egészen jó - bár ezt azért a vastartalom is befolyásolja, a túl vasas vizek ugyanis régi definíció szerint tintaízűek, igaz, mostanság jóval kevesebben isznak tintát. De sok negatív tulajdonsággal is bírnak - hogy ne menjünk tovább, a hüvelyesek (bab, borsó, lencse) nem főzhetők puhára efféle, vídiadurvaságú vízben, elvégre a bennük levő fehérjék a kalcium- és magnéziumsókkal oldhatatlan vegyületeket képeznek. Mondjuk utóbb a gyomorsav némi üggyel-bajjal elintézi ezeket is, csak hát az meg indokolatlanul növeli az üvegházhatású gázok kibocsátását. A vízlágyítás néha nemcsak ajánlatos, de szükséges is - a kazánokban, sőt a kisebb vízmelegítőkben lerakódott vízkő nagymértékben rontja a hatékonyságot (sőt, ha nem távolítják el rendszeresen, kazánrobbanást is okozhat).
Háztartási méretben többféle módon is megoldható a vízlágyítás - ilyenkor csupán arra kell ügyelni, hogy a meglágyított vizet milyen célokra használjuk a későbbiekben. Az ilyen berendezések általában ioncserélő gyantát tartalmaznak, amely mintegy megköti a kalcium- és magnéziumionokat, s ezeket nátrium- és káliumionokkal pótolja. Csakhogy ami mondjuk jót tesz a bojlernek, a mosógépnek vagy a kávéfőzőnek, nem biztos, hogy használ nekünk is: a szervezetnek hiányozhat az élettanilag igencsak fontos kalcium és magnézium, nátriumból pedig megárthat a sok - például magas vérnyomást is okozhat. Szintén megoldást kínálnak a reklámokban sűrűn feltűnő vízkőtelenítő anyagok is, amelyek a mosó- vagy a mosogatógépbe diktálva gátolják a vízkőleválást. A vízlágyító tabletták effektivitását amúgy nem is szokás kétségbe vonni (mosogatógépeknél vagy gyapjúmosásnál kifejezetten hasznosak), a szkeptikusok csupán azt teszik hozzá, hogy a modern mosószerek amúgy is tartalmaznak hasonló vízlágyító adalékokat, ha meg már végképp vízkövesedik a cucc, elég egy kis ecetes-mosószódás pufferkeverékkel végeznünk egy üres mosást (a boltban kapható vízlágyítók maguk is foszfátokat és mosószódát tartalmaznak). Amúgy is azt mondják: egyszerűbb és olcsóbb kicserélni a fűtőszálat, mint hétről hétre venni a tablettát, egyébként is addigra már rég amortizálódott az egész mosógép. Az állandó mágnessel (tipikusan mágnesgyűrű), illetve változó elektromágneses térrel működő állítólagos vízkőtelenítők pedig finoman szólva is alaposan megosztják a publikumot (ajánlanánk figyelmükbe az e tárgyban nyitott netes fórumokon zajló, sokszor indulatos diskurzust) - érzésünk szerint még semmilyen hitelt érdemlő bizonyíték sem támasztja alá ezek hatékonyságát.
