Helmut Schoeck: Az irigység - a társadalom elmélete
Viszonylag kevéssé ismert szerzőnek számít mifelénk, pedig még a közelmúltban is (gondolhatunk itt elsősorban a hatvanas-hetvenes évekre) ő volt az egyik legdivatosabb társadalomelméleti szerző, akinek írásait a szakmán kívüli publikum is előszeretettel olvasta (és nem csupán azért, mivel húsz éven át volt a Welt am Sonntag kolumnistája). Pályafutása tipikusnak mondható, s jól modellezi a világháború utáni nyugati (s ezen belül sajátosan a német) értelmiség útkeresését.
Az 1922-es születésű Helmut Schoeck még a hitleráj alatt szocializálódik és kezdi meg egyetemi pályafutását, de utóbb már Mannheimről írja a disszertációját (amit, ugye, pár évvel korábban még nem tehetett volna meg), 1950-től pedig másfél évtizeden át különböző amerikai egyetemeken tanít filozófiát és szociológiát. Hazatérése után a Mainzi Egyetem professzora, 1966-ban megjelenik az opus magnum (Az irigység), mely nemzetközileg is ismertté teszi nevét. Schoeck eme, szinte már könnyed stílusban, s minden szakmai zsargontól mentesen megírt könyvében egy csöppet sem rejti véka alá saját álláspontját: a liberálkonzervatív szerző vehemensen támadja korának (melynek méltó örököse a ma) baloldali vélekedéseit, melyek meggondolatlan, felelőtlen és sokszor kontraproduktív cselekedetekhez vezetnek, a szociális és nemzeti irigység legitimálását, sőt magasztalását, mellyel sikerül azt politikai erővé transzformálni. Schoeck az irigységet nem holmi alkalmi morális defektusként kezeli: szerinte ez a sokszor alábecsült, máskor meg szinte szégyenlősen emlegetett érzés nehezen túlbecsülhető hatással van a társadalmak életének alakulására. Értékelésében az irigység olyan elemi érzelem, melyet az előnytelen összehasonlítás a tehetetlenséggel párosulva szinte minden esetben előidéz. Ráadásul az irigység univerzális: nincs olyan kultúra, amelyben ne ismernék s ne próbálnák valahogy kezelni, káros hatásait kiküszöbölni, habár az érvek és módszerek házról házra mások és mások. Schoeck imponáló gazdagságban hordja elénk a példákat, egyformán elemzi mai és régmúlt civilizációk hagyományát, hiedelmeit, mitológiáját, segítségül hívja a vallás- és társadalomtörténet eredményeit, figyelmét nem kerülik el sem a jelentős szépírók, sem a filozófusok és társadalomtudósok témába vágó művei és megállapításai. Fenomenológiai jellegű értelmezésében az irigység alapvető antropológiai jegy, amely óhatatlanul megjelenik, amint két ember képes összehasonlítani magát. Az irigységet mindazonáltal szinte minden erkölcsi értékrend elítéli, éppen ezért csak nehezen és vonakodva vagyunk hajlandók beismerni magunknak: erre vagy arra az embertársunkra irigykedünk (ha pedig felismertük, annál rosszabb lesz neki). Az irigység ráadásul (s ez a kulturális antropológia régi leleménye) a kezdetektől fogva védekező reakciókra készteti az irigyelt személyt, elvégre az irigység nyomában számos szankció sújthat le a szerencsétlen szerencsésre - ezek spektruma a szemmel veréstől a teljes vagyonelkobzásig terjedhet. Schoeck szellemesen és széles látókörrel elemzi az irigység legjobb szak- és szépirodalmi, filozófiai, közgazdaságtani leírásait, származzanak bár azok a regényíró Melville-től, Kanttól (aki a hálátlanság kontextusában értelmezi az irigységet), Nietzschétől (akinek a ressentiment találó fogalmát s ennek finom analízisét köszönheti az olvasóközönség) vagy az ő elképzeléseit továbbgondoló Max Schelertől. Schoeck számára azonban legalább ily fontos láttatni, milyen pusztító hatást gyakorol a közéletre az irigység, pláne, ha programmá emelik. A szerző számára az irigység két látszólag ellentétes, valójában nagyon is összekapcsolódó társadalmi folyamatban játszik szerepet: a társadalmi méretű irigység igyekszik minden újítást elgáncsolni vagy legalábbis gúny tárgyává tenni, másrészt ott munkál a Schoeck által destruktívnak tételezett társadalmi forradalmakban, melyek az addigi intézmények lerombolása és újak alapítása mellett gyakorta együtt járnak az irigyelt társadalmi, faji, nemzeti csoportok, közösségek deklasszálásával, szélsőséges, de nem ritka esetben likvidálásával. Sűrűn hozza példáit korának (hatvanas évek közepe) irigység motiválta, harmadik világbeli atrocitásaiból: Haiti, Algéria, Vietnam, Kongó, Indonézia, Nigéria, ahol rendre tíz- és százezreknek kellett meghalniuk, mert valamely irigyelt és ezért gyűlölt közösséghez tartoztak. Értékelése szerint a bleeding-heart nyugati kormányok képtelenek felismerni, hogy a szánalomból fakadó jótékonyság soha nem fogja megszüntetni, sőt általában még fokozza is a megsegítettek irigységből fakadó Nyugat-ellenes gyűlöletét. Paradox módon könyve végén kénytelen számot vetni a jelenség sokszor áttételes hasznaival is: például számos innováció és ötlet elterjedése köszönhető annak, hogy hordozóik irigyeik elől menekülve idegen vidékek embereit is megismertethették velük. A haszon más esetben sokkal közvetlenebb - például az irigység a személyi hatalom kontrolljának és korlátozásának egyik leghatékonyabb eszköze, másrészt, mint azt számos tapasztalat is alátámasztja, az irigység a legjobb adószedő.
A kötet a Bertalan László Társadalomtudományi Könyvtár sorozatban jelent meg, ezzel is adózva a néhai kiváló, számos területen úttörő szerepet vállaló társadalomtudós és kiváló egyetemi oktató emlékének - Bertalan volt alighanem az első Magyarországon, aki Schoeck munkájának jelentőségét felismerte, s akitől kollégái és tanítványai (többek között e sorok írója) először hallhatták a szerző nevét.
Fordította Olay Csaba. Helikon - Bertalan László Társadalomtudományi Könyvtár 2007, 598 oldal, 3990 Ft
