Az emberiség régóta próbálkozik a körülötte lévő élő és élettelen világ csoportosításával, rendszerbe és katalógusba sorolásával, gyűjteménybe, őrzésre és kutatásra egyaránt szolgáló archívumba rendezésével. A folyamat egyik igen jelentős állomása volt a nagyjából háromszáz éve (egészen pontosan 1707. május 13-án) született Carolus Linnaeus (esetleg Carl von Linné - erről majd később) osztályozási módszere, melynek logikáját, néminemű módosítások árán, még manapság is használjuk - sőt e logikát más diszciplínák is átvették, és sikerrel alkalmazták a maguk területén.
Éppen ezért a Linné-tricentenárium remek ürügyet kínált a Centrális Galériában látható, Az élők és holtak archívuma című kiállítás szervezői számára: Linné munkásságából s annak a biológián túlmutató hatásából megérthetjük, miként finomodott (s alakul mostanában is) a dolgok nyilvántartásának rendszere. Erről persze legkevésbé Linnaeus-Linné tehet, ő ugyanis - mint arra Rév Istvánnak, a kiállítás egyik kurátorának a galéria honlapján (http://www.osa.ceu.hu/galeria/catalogue/2008/linnaeus/metaphors/hu_index.html) is olvasható kísérő tanulmánya rámutat - mindösszesen egy olyan problémát szeretett volna megoldani, melyet a Föld felfedezésével és a könyvnyomtatás elterjedésével együtt bekövetkező információrobbanás okozott. Korábban ugyanis még az elkötelezett természetbúvárok számára is elégséges volt néhány száz (maximum félezer) növénynek és azok minden morfológiai jegyének ismerete. A gond akkor következett, amikor mind több egzotikus, trópusi, újvilági, déltengeri (hogy a szokásos sztereotip metaforikus jelzőket soroljuk) növényt írtak le a tudós és kevésbé tudós utazók, hittérítők, konkvisztádorok, orvosok, rabszolga- és egyéb kereskedők, s a XVIII. század elejére már vagy húszezer növényt ismert a még gyermekcipőben járó botanika. (Jellemző módon még ma is csak becsléseink vannak a körülöttünk élő növényfajokról, számuk akár a 400 ezret is megközelítheti.) Linnaeus és kortársai számára adott volt a feladat, valahogyan kezelni kell a korábbi, az állandóságot hangsúlyozó dogmákra alaposan rácáfoló mértékben bővülő állományt, nevet adni nekik, osztályba, csoportba foglalni őket, hogy azután (a bonyolult résztulajdonságokat mellőzve) csupán néhány szóval lehessen rájuk utalni. Linné/Linnaeus taxonómiai rendszerének legfőbb újdonsága az azóta is rendszeresen használt kettős nevezéktan, melynek lényege, hogy egy konkrét növényre (később állatra) a nemzetség (genus) és a faj (species) nevének együttes feltüntetésével utalunk. Más fogódzó még nem lévén Linné számára, mindösszesen a morfológiai hasonlóságok, mindenekelőtt az ivarszervek (bibék, porzók) száma, formája, elhelyezkedése jelentett kapaszkodót. Meglátásai néha mai szemmel is találóak, máskor meg nem, ezért kellett idővel módosítani a rendszerét, miközben az általa megalkotott hierarchikus taxonok (ország, törzs, osztály, rend, család, nemzetség, faj) a mai napig használatosak, s
legfeljebb néhány alkategóriával
kellett finomítani. Nem csupán a tréfa kedvéért jegyeznénk meg, hogy Linné korában a növények és az állatok, de az emberek elnevezésében is ez a fajta binominális logika diadalmaskodott - erre utal a jelentős természettudós nevének határozatlan írásmódja. Linné felmenőit ugyanis még a skandináv (Izlandon máig tovább élő) hagyomány szerint csupán saját és az apai keresztnévvel jelölték (utóbbihoz hozzábiggyesztve a -sson, -azaz -fia képzőt). Mai értelemben vett családnévre csupán az akadémiai világban volt szükség, ezért Linné apja (eredetileg Nils Ingemarsson) választotta a Linnaeus nevet, ami a hárs régi svéd nevének latinosított formája. Az ifjabb Linnaeus 1761-ben, amikor érdemei elismeréseként nemesi címet kapott a királytól, kezdte a Carl von Linné nevet használni.
Utólag nehezen felmérhető, milyen nagy hatást gyakorolt Linné kortársaira és a közvetlen utókorra: Rousseau és Goethe egyaránt rajongott a svéd orvos-botanikus művéért, a honfitárs Strindberg pedig - igaz, jóval később - természettudóssá vedlett költőként aposztrofálta. A rendszer igazi hatása azonban csupán akkor bontakozott ki, amikor rendezőelvként mintegy magába inkorporálta a darwini evolúciótan eredményeit. Az addig sokszor esetleges, pusztán morfológai alapú csoportbeosztás helyére a közös leszármazás lépett: a továbbiakban azon növény- és állatfajok kerültek egy rendszerezési csoportba, amelyek közös őstől származtak.
E ponton az osztályozás logikája mintegy ragályossá válik, mivel pontosan ezt az elvet követik a modern archívumok, levéltárak, irattárak, ahol a rendezőelv mindenekelőtt az illető irat, fond keletkezési helye, s az archívum elrendezésében mintegy megeleveníti az iratot, levéltári egységet stb. keletkeztető hivatal (esetleg privát archívum) működését, amire persze szükség is van, ha biztosítani akarjuk a különböző iratok integritását, identitását és legfőképpen hitelességét).
A Centrális Galériában rendkívül szemléletesen mutatkozik meg ez a szerteágazó történet: éppúgy láthatunk itt állatkertből elhozott, főleg trópusi növényeket és állatokat (leginkább madarakat - a természet archívumának rendezésében kulcsszerepet játszó földigiliszták sunyin meglapulnak), klasszikus növénygyűjteményeket, herbáriumokat - s számtalan illusztrációt az emberiség osztályozási, taxonómiai dühének történetéből. S akinek elég türelme és ideje van, az kiismerheti magát az irattári, levéltári osztályozás, a könyvtári katalógusok dzsungelében, s rájöhet arra is, hogy az internet nyújtotta digitális térben a dokumentumok immár szinte beláthatatlan számú osztályba sorolhatók, Rév István találó megfogalmazása szerint immár nem a katalogizáló, hanem a kereső igényének megfelelően.
Centrális Galéria, március 16-ig
