A két brit szerzőt láthatóan közös szenvedélyek kötik össze: mélyen foglalkoztatja őket a tudomány és az őt körülölelő társadalmi környezet tudásszociológiai vizsgálata, eredményeiket pedig szeretik megosztani az olvasóközönséggel is. Első közös, még 1993-ban íródott művük a tudománnyal, a következő pedig a technikával kapcsolatos ismereteinket kutatta,
korántsem tudományelméleti,
inkább praktikus, mondhatni szociológiai megfontolásból. (Az még külön érdekesség, hogy Pinch mindeközben komoly tanulmányokat szentelt dr. Robert Moog munkásságának és az analóg Moog-szintetizátor hatástörténetének).
Viszonylag friss, tavaly év végén magyarul is megjelent könyvük egy speciális szakma, s egyben tudományág, az orvostudomány belső és külső viszonyait elemzi. Leginkább abból a szempontból, hogy milyen mérvű aszimmetria mutatkozik orvos és beteg között a tudás és a techné birtoklása szerint, s hogy miként léphetők át a határok, vagy éppen cserélhetők fel a szerepek. A két brit szociológust nem holmi radikális tudománykritikai szempontok vezénylik, bár néminemű szkepszist kétségtelenül mutatnak, már ami az orvostudomány némely, racionális megfontolások helyett futó divatokon és hisztériákon alapuló praxisát vagy éppen kétségbe vonható kísérleti gyakorlatát illeti. Ha pedig a paramedicina, az alternatív gyógyászat apoteózisát keresnénk a könyv lapjain, úgy hiába is kutakodnánk - a szerzők ezzel szemben megpróbálnak racionális magyarázatot találni a jelenség létére és kétségtelen sikereire. Mindent ugyanis csak nem lehet a sarlatánok ügyes trükkjeinek tulajdonítani!
Mindezen kérdések elemzéséhez kifejezetten érdekes problémákat szednek elő. Például a kétségtelenül létező placebohatást, ami többek között a paratudományos, kvázi orvosi, természetgyógyászi eszközök sikerét is magyarázná (ezek hatásosságát a modern természettudományok nem tudják alátámasztani). A gond csak az, hogy mindeközben némileg szét is kapják a placebo-mítoszt, rámutatva, hogy az ennek igazolásául szolgáló orvosi kísérletek számos további kérdést felvetnek (miután a placebohatásról már mindenki tud, nincsenek "ártatlan", tudatlan kísérleti alanyok). Ugyanennek másik oldalát is megmutatják: amikor már arról van szó, hogy az efféle kísérleteknek tétje is van, akkor a résztvevők hajlamosak saját csoportérdekeiket a tudományfejlődés elé helyezni. Ez történik, amikor az egyaránt AIDS-esekből álló kísérleti és kontrollcsoport megosztja egymás között a kísérleti gyógyszert (AZT) és a placebót. Utóbb persze mindkét fél tanult az esetből - s ma már egyikük sem szervezné ily módon a kísérletet.
De nem kevésbé tanulságosak a szerzőpáros álorvosokról szerzett tapasztalatai sem. Õk például háziorvosi szerepben egészen sikeresen képesek működni, bizonyítván, hogy az efféle munkához sokkal fontosabb az empátia és a praxis során megszerezhető rutin, mint a tudás száraz fája (a nehezebb eseteket meg úgyis továbbküldi az ember). Ilyenkor csak arra kell vigyázni, hogy az ember ne írjon fel korpásodás elleni sampont (belsőleg!) egy szimpla torokfájásra, ne vesszen össze bosszúálló természetű családtagjaival, és ne érjék biztosítási csaláson - a tapasztalat szerint az orvosi gyakorlatba még senki sem bukott bele, ráadásul a hálás betegek lelepleződése után is védeni fogják. Még ennél is fontosabb annak vizsgálata, hogyan próbálnak egyes laikus csoportok - részben az autodidaktaként megszerzett tudás, részben pedig az általuk sikeresen felkeltett hisztéria révén - hatni az orvoskutatásokra vagy éppen az egészségpolitikára. Meghökkentő, de még a testépítő-közösség is felhalmozhat olyan résztudást, amely révén még őket kiszolgáló szteroidgyártási rendszereket is tudnak irányítani, fenntartani és értékelni. A másik példa az AIDS-aktivistáké, akik a fenti kísérleti kudarcok nyomán
képesek voltak megváltoztatni
a klinikailag ellenőrzött kísérletek módszertanát. A betegek néha megpróbálnak maguk is "tudóssá" válni, amikor megpróbálják meggyőzni a hivatalos orvostudományt (meg persze a közvéleményt) arról, hogy léteznek olyan önálló betegségek, mint az öböl-háborús nyavalya vagy a krónikus fáradtság szindróma, esetleg lecövekelnek azon nézetük mellett, hogy a mumpsz és a kanyaró elleni oltás autizmust okoz (a makacsság ilyenkor játékelméleti eszközökkel is elemezhető kockázatokkal jár a közösség és az oltást megtagadók számára is).
A könyv alapvetően szórakoztató és tanulságos, s a fordítással sincs különösebb gond. Néha ugyan az az érzésünk, hogy alapvetően négy-öt érdekes folyóiratcikket duzzasztottak fel könyv méretűvé, ezért azután mindent kétszer (esetleg háromszor) mondanak el. Sebaj, mint tudjuk, ismétlés a tudás anyja.
Fordította Szalai Éva. Scolar Kiadó, 2007, 277 oldal, 2750 Ft
