Február 5-én és 6-án különösen erős viharsorozat csapott le az Egyesült Államokra: alig több mint 15 óra leforgása alatt nem kevesebb mint 81 tornádó keletkezett (közülük tíz különösen pusztító, hármas vagy négyes erősségű), melyek öt tagállamban összesen 58 halálesetet okoztak. Ráadásul a viharok a nagyvárosokat sem kímélték: St. Louis, Jackson és Nashville egyes részeit ugyanúgy végigpusztította a vihar, mint a kisebb településeket vagy lakókocsiparkokat. A statisztikák szerint 23 éve nem volt ilyen súlyú tornádókatasztrófa az Államokban, de amúgy is kevés ennél pusztítóbb viharsorozatot tapasztalhattak meg az amerikai Közép-Nyugat polgárai: az eddigi csúcstartó az 1974. április 3-4-i szuperkitörés, amikor 18 óra alatt 148 tornádó keletkezett ugyanazon, kiterjedt viharzónából - volt olyan pillanat, hogy szimultán tizenhat forgószél tombolt; néhány óra alatt 330-an haltak meg.
Szupercella, mezociklon
Tornádó általában különlegesen erős viharokban, úgynevezett szupercellás zivatarokban keletkezik. Ez utóbbiak mindig tartalmaznak egy nedves, örvénylő, forgó mozgást végző magot, egy úgynevezett mezociklont is, amelyben heves feláramlás zajlik. Nagy kiterjedésű szupercellás zivatarok létrejöttéhez nem kellenek különösebben ritka meteorológiai előfeltételek: általában elég, ha relatíve meleg és nedves légtömegek találkoznak, majd keverednek a kontinens belsejéből származó eltérő mértékű, hűvösebb és szárazabb levegővel, de fontos feltétel a felszínközeli melegebb és a nagyobb magasságban található hidegebb levegő közötti jelentős hőmérséklet-különbség is. A szupercellás zivatargócok magjában (általában a zivatarfelhő felett elhelyezkedő, magaslégköri futóáramlatok szívóhatása nyomán) gyakorta alakul ki nagyon intenzív, alacsony nyomású, feláramlási zóna, és a továbbiakban erre, azaz befelé áramlik a környező, magasabb nyomású levegő a Coriolis-erő formálta, spirális mozgással. Az extrém alacsony nyomású zóna kinyúlhat a felhőből, ekkor látszólagos leáramlások, úgynevezett tubák keletkeznek, s amint ezek elérik a földet, már tornádóról beszélhetünk. A forgó légörvény sokszor (főleg kezdetben) láthatatlan, csupán a felszippantott törmeléktől és vízgőztől nyeri el vizuálisan is jól észlelhető, többnyire tölcsérszerű alakját. A létrejött légtölcsért elképesztő fizikai adatok jellemzik: forgási sebessége több száz km/h (állítólag akadt már ötszáz feletti sebességi értéket produkáló szörnyeteg is), utazási sebessége többnyire 40-60 km/h, azaz elfutni nem lehet előle, csupán kitérni - kár, hogy teljesen kiszámíthatatlan, mikor változtat útirányt. Hihetetlenül erős a szívóhatása: mindent felkap, megforgat s egy idő után kidob, ki tudja, milyen állapotban és milyen távolságra. Szinte el sem tudjuk képzelni, mi lesz egy emberből, ha elkapja egy ilyen légtölcsér (különösen veszélyes a központi örvény szélein található, önálló forgómozgást végző 3-5 szívási pont). Egy ilyen rendszerben levegőt sem lehet kapni, így azután az áldozat sokszor megfullad, máskor a repülő fatörmelék egyszerűen átlyuggatja, mint a szitát. Az üveg-, fém- és fadarabokból álló törmeléktölcsér amúgy is olyan, mint egy forgókéses hámozógép, ami sokszor nem sok bőrt hagy a boldogtalan áldozaton. Amúgy a halálesetek zöme inkább közvetett: szerencsétlenek saját vagy mások összeomló házának romjai alatt vesztik életüket, autóstul borítja fel, löki oszlopnak a vihar, rájuk dől a fa, agyonüti őket a leszakadt villanyvezeték stb.
Rövid, de intenzív élet
A tornádók élettartama rendkívül változatos: vannak egész rövid ideig létező örvények, s vannak olyanok, melyek órákig pusztítanak: ilyen volt az örök csúcstartó, az ötös erősségű Tri-State 1925. március 18-án, ami három és fél óra alatt 352 kilométert tett meg, miközben haladási sebessége a 117 km/órát is elérte, ami szintén rekord. A pusztítás sávjának szélessége megint csak változatos: egy átlagos tornádótölcsér szélessége 150 méter, de akadnak pár méteresek és másfél kilométeres, úgynevezett ék alakú tornádók is, bár érdekes módon nem ezek a legintenzívebbek. A pusztítás vonala sokszor szaggatott: a tölcsér néha visszahúzódik a talajról, majd újra landol, ráadásul ugyanaz, a lehetőség szerint többcellás viharzóna időben egymás után számos tölcsért tud gerjeszteni.
Az északi féltekén többnyire ciklonszerűen, az óramutató járásával ellenkezőleg forognak, pályájuk pedig délnyugatról északkelet felé halad, bár mindkettőre vannak ellenpéldák. Az év bármely szakában kitörhetnek, leggyakrabban márciustól májusig, statisztikailag délutánra és a kora estére várható az érkezésük.
A tornádók intenzitását a szélerősség és az okozott pusztítás mértéke szerint, a Chicagói Egyetem egykori hírneves meteorológusprofesszora után elnevezett, ún. bővített Fujita-skálán mérik: a legkevésbé intenzív EF0 erősségű forgószél "csupán" fákat csavar ki tövestül, de masszívabb épületeket nem bír szétszedni, egy F5-ös szörnyeteg viszont képes arra, hogy épületeket szakítson el alapjukról, s hogy súlyosan rongáljon meg akár toronyházakat is.
A tornádók nem keverendők össze a léptékben sokkal nagyobb, ráadásul óceánok, meleg tengerek felett keletkező trópusi ciklonokkal (hurrikánok, tájfunok stb.), bár sokan hajlamosak ezeket is forgószélnek hívni. Annyi viszont biztos, hogy a trópusi viharok (egészen pontosan az általuk előidézett instabil légköri, energetikai viszonyok) partraszállás után számos tornádót tudnak gerjeszteni.
A miénk is
A tornádókat tipikus amerikai fenoménnak képzeli a publikum, az USA-n kívüli előfordulásukat pedig valamiféle unikumnak, mely különleges magyarázatot kíván. A dologból annyi igaz, hogy az Egyesült Államokban, különösen a Nagy Tavaktól (pontosabban Kanada déli részétől) a Mexikói-öbölig húzódó úgynevezett Tornádó-völgyben (de attól keletre is - nyugatra viszont alig-alig) rendkívül sok tornádó keletkezik. Évente átlagosan úgy 1200, és bár többségük viszonylag gyengébb, mindig akad néhány különösen gyilkos, négyes vagy ötös erősségű darab. Ám hasonló eredményeket produkál Banglades és a vele szomszédos indiai tartományok is. Sőt! Itt keletkeznek a legsűrűbben pusztító légtölcsérek, és évente itt hal meg a legtöbb (179) ember. Nagy-Britanniában évről évre átlagban 33 tornádót észlelnek, ami területarányban veri az Egyesült Államokat, de sokszor az intenzitás, a pusztító hatás tekintetében sem kell szégyellniük magukat. Az egységnyi területre vetített tornádók számában másokkal szemben is alulmarad az Államok - Hollandia az "első", bár az ottani tornádók relatíve gyengék. Ugyanez a helyzet a magyar tornádókkal - évente többet is észlelnek, különösen azóta, hogy önkéntes és lelkes viharfigyelő társulások (mindenekelőtt a népes szupercella.hu-s kollektíva) árgus szemekkel figyelik és lehetőség szerint rögzítik őket - a közelmúltban sikerült már tornádótölcsért lefilmezni, illetve lefotózni Miskolcon és a főváros XVII-XVIII. kerületének (Rákoskeresztúr, illetve Pestlőrinc) határán is. Mások esetében csak közvetett bizonyítékok vannak - mindenesetre a mindenki számára online követhető meteorológiai radarképek alapján egy-egy szupercella mozgásából valószínűsíteni lehet a létrejöttüket, csak éppen a pontos hely bizonytalan - a laikusok, különösen polgármesterek előrejelzéseit kezeljük kellő szkepszissel. Szerencsére ezek a honi képződmények maximum EF2-es, de még inkább EF1-es, EF0-s intenzitásúak. A múlt században azért akadt itt durvább is: a nevezetes 1924. június 13. biai tornádó például egy kilométer széles és legalább negyven kilométer hosszú sávban pusztított, eközben felemelt és eldobott egy cséplőgépet. Öt embert ölt meg és sokakat megsebesített, a maximális szélsebesség elérhette a 360 kilométeres értéket, a Fujita-skálán pedig legalább a hármas intenzitást. S bár viszonylag ritka jelenségről van szó, ez évente, az utóbbi esztendők adatait nézve, akár egy tucatot is jelenthet. Ezért egy-egy nagyobb, pusztítóbb és számos kisebb légtölcsér kialakulása korántsem számít valószínűtlen eseménynek mifelénk.
