Kevés rettegettebb járványos megbetegedést ismert az emberiség, mint a fekete himlőt: jobb időkben évente százezreket, sőt milliókat kaszált le, de a túlélők sem örülhettek: ennek sokszorosára rúgott azok száma, akiket egész életére elcsúfított és/vagy megnyomorított a himlő. A betegség társadalomtörténeti, kultúrhistóriai és tudománytörténeti jelentősége felmérhetetlen, s még a magyar művelődéstörténet sem igazán érthető meg nélküle - egy neves himlő-túlélő írta himnuszunkat is.
A fekete himlő szerény becslések szerint is vagy tízezer éve jelenhetett meg, s azóta tizedeli fajtánkat. A népnyelvben egyszerűen himlőként emlegetve gyakorta keverik más, szintén vírusos eredetű, kiütéssel járó, alkalmanként nevükben is rokon betegségekkel (kanyaró, bárányhimlő, rubeóla), melyek relatíve enyhébb lefolyásúak, bár a kanyaró speciel nem kispályás gyilkos: az utóbbi másfél évszázadban 200 millió embert ölt meg, s a himlővel ellentétben ma is él és virul.
Major, minor
A fekete himlő vírusa (Variola vera) az úgynevezett poxvírusok nemzetségébe tartozik - oldalági rokonai számosak, elvégre van specifikus teve-, majom-, nyúl- és bivalyhimlő, melyek korántsem oly durvák, mint a Variola-fertőzés -, s ennek még lesz némi jelentősége a megelőzés történetében. Magának a vírusnak is két alfaja létezik: az ismertebb és elterjedtebb, s a hírhedt járványok többségéért felelős fajta a V. major, míg a V. minor később jelent meg, nevéhez illően enyhébb szimptómákat is okozott, s mortalitási rátája is "mindössze" egyszázalékos. A Variola major sosem volt ily kegyes - igaz, a konkrét halálozási arány mindig függött a járványt okozó vírustörzs fertőzőképességétől. A betegséget elkapók 25-40 százaléka általában nem élte túl a himlőt - ám ez a szám a Variola számára "ideális" (semmilyen immunitással sem rendelkező) populációban, pl. a Kolumbusz utáni Amerikában elérhette a 80 százalékot is.
A himlő kétségtelenül egyike a legocsmányabb betegségeknek, lefolyása pedig rendkívül látványos - már ha a látványban a csúcsot az Evil Dead 2. jelenti. Lappangási ideje hosszú, akár két hét is lehet - ami remek előfeltétel a járvány gyors terjedéséhez. A kitörése utáni első pár napon még nem is oly jellegzetesek a tünetek: magas láz s egyéb influenzaszerű szimptómák, majd 2-4 nap után hirtelen normalizálódik a testhőmérséklet; ám csak ekkor kezdődik a java. Gombostűfejnyi foltok jelentkeznek előbb az arcon, majd az egész testen, melyek komoly, égő fájdalommal járó, hólyagos kiütésekké fejlődnek. Nem árt tudnunk: egy himlős beteg csak a pörsenések megjelenése után fertőz - a lappangási idő és a felvezető szakasz alatt nem. Gyógyításához csupán a vakcina áll rendelkezésre, az is csupán a tünetek intenzitását csökkenti. A kórtörténet akár hetekig is eltarthat - kár, hogy a betegek jelentős része, merő türelmetlenségből, már előbb meghal (pláne azok, akiken a fekete himlő szinte mindig halálos, vérzéses változata üt ki). Ekkor a kiütések leszáradnak, s hamar láthatóvá válik, amit meghagytak: a túlélők jelentős részénél himlőhelyek, lehetőség szerint a leglátványosabb helyen, az arcon. Emellett az egyik vagy mindkét szem elvesztése (a XVIII. században a vakok egyharmada himlő miatt vesztette el látását), néha a haj teljes vagy részleges kihullása, alkalmanként súlyos végtagtorzulások. S eme utóhatások a legnagyobbakat sem kímélik: I. Erzsébet, a legendás (mostanában is többször megfilmesített) angol uralkodó és Joszif Sztálin, a közelmúlt népszerű réme is élete végéig palástolta amúgy feltűnő himlőhelyeit. S ahogy már céloztunk rá, Kölcseyt is a fekete himlő formálta olyanná, amilyennek az amúgy visszafogott, klasszicizáló ábrázolásokból megismerhettük - s ő még szerencsés volt, elvégre legalább az egyik szemét meghagyta a kór.
Levágva népünk ezreit
A fekete himlő számos pusztító járványt okozott az utóbbi pár ezer évben, melyek sokszor alapvetően formálták a történelmet, virágzó kultúrákat pusztítottak el, s uralmi viszonyokat módosítottak egyik vagy másik fél javára. Gyilkoló hatás és történelmi hatóerő kategóriákban a fekete himlő alighanem verhetetlen. Egyetlen számba jöhető vetélytársa, a pestis neve alighanem gyűjtőfogalomként szolgált, mely számos, a maga korában nem diagnosztizált, mára meg bizonyítékok híján azonosíthatatlan, ám egyaránt gyilkos epidémiára is vonatkozott (a XIV. századi Fekete Halál a maga nemében rekorder - s arról sem tudjuk biztosan, mi a nyavalya volt).
A himlő ehhez képest sokkal karakterisztikusabb: már korán (indiai, kínai és arab forrásokban több mint egy évezrede) jól leírták kórtüneteit. Sejtések szerint Afrika bizonyos részein, Indiában, Kínában évezredek óta "őshonos", innen csapott át Eurázsia más részeibe, majd az Újvilágba. A múmiák tanúsága szerint több fáraó (például V. Ramszesz) is himlőben halhatott meg, s erős a gyanú, hogy számos legendás járvány, így a hírhedt athéni pestis (Kr. e. 430) vagy a Justinianus alatt Bizáncot sújtó epidémia is fekete himlő volt (ha nem kanyaró vagy esetleg valami Ebola-szerű kórság). Európa nagy részén csupán a VI. század végén jelenik meg a himlő, mely vissza-visszatérő, gyilkos járványokat okozott, az igazi nagy dobása azonban a posztkolumbiánus Amerikában következett.
Mint tudjuk, Cortés csak a második nekifutásra hódította meg az azték birodalmat, ami azért volt taktikus, mivel az első közeli érintkezés nyomán borzalmas himlőjárvány tört ki az indiánok között, ami alapjaiban roppantotta meg a birodalom katonai és gazdasági erejét. Peruban a járvány már megelőzte a spanyolokat - az inka birodalmat ezek után egy maroknyi konkvisztádor is térdre kényszeríthette. A himlő (az első számú, de nem az egyetlen behurcolt ragályos betegség - hogy csak a kanyarót és az influenzát említsük) kiirtotta a Karib-szigetek teljes őslakosságát: egyedül Mexikóban milliókat ölt meg alig néhány évtized alatt, s százezres nagyságrendű volt a halottak száma a volt inka birodalomban is. Az európaiak térfoglalásával (plusz az afrikai rabszolgák letelepítésével) újabb népcsoportokat hódoltatott be: a prériindiánokat például az 1837-38-as epidémia tizedelte meg - igaz, ekkor már az amerikai kormányzat megtehette, hogy szánalomból (no meg óvatosságból) oltani kezdje az amúgy gyűlölt-félt "rézbőrűeket".
A himlő abból a szempontból is kivételes, hogy Ázsia és Afrika jelentős részein már több ezer éve kifejlesztették és alkalmazták a megelőzésére szolgáló inokulációt. Ennek lényege, hogy fertőzött váladékot dörzsöltek nyílt sebekbe, esetleg porított himlővart inhaláltak nazálisan ("egy csík himlőt kérnék"), és így provokálták a fertőzés kitörését. A járvány a tapasztalat szerint így sokkal enyhébb lefolyású volt, és több évtizedre immunitást biztosított (mellékhatásként persze meg is halhatott a kezelt páciens, ráadásul a kiprovokált betegség alatt vígan fertőzött). Az inokuláció európai elterjesztésében Lady Mary Wortley Montagu, a konstantinápolyi brit követ művelt, levelezéséről híres felesége, a nőjogi küzdelem egyik előfutára játszotta a kulcsszerepet. Bár leveleiben, majd hazatérését követően személyes példatételével is inspirálta a művelt közönséget, a helyes minta csak lassan terjedt a kelletlen lakosság körében. Pedig a XVIII. század a fekete himlő utolsó, legszörnyűbb európai rohamának kora: évről évre átlagban 400 ezer ember halt meg, közöttük számos uralkodó (például I. József magyar király 1711-ben). Szerencsére e század végére (1796) egy angol orvos, Edward Jenner észrevette, hogy a fejőnők, akik átestek a Variola közeli vírusrokona által kiváltott tehénhimlőn, immúnisak a Variola-vírusra is - ez inspirálta őt a himlővírussal való inokuláció (ún. varioláció) kiváltására, az általa kifejlesztett vakcina alkalmazására (vacca a. m. tehén). A tehénhimlő-alapú védőoltást néhány évtizeddel később lecserélték - már a XIX. század közepe óta enyhe lefolyású fertőzést okozó Vaccinia-vírust adagoltak belénk, mely látványos gennyes búbot keltett a beoltottak felkarján (alighanem erre legtöbbünk még emlékszik is).
A védőoltás szép lassan kiszorította ugyan a fekete himlőt Európából és Észak-Amerikából (bár még az 1870-es francia-porosz háború végkimenetelébe is beleszólt a franciák között kitört járvány), de a Föld szegényebb vidékein az 1970-es évekig fennmaradt. Csak a XX. században 300 és 500 millió közé teszik a himlőben meghaltak számát. Az utolsó európai járvány 1972-ben tört ki Koszovóban, ahová egy Mekkából hazatért zarándok hurcolta be: 175-en fertőződtek meg, s közülük 35-en bele is haltak. Végül már csak Afrika szarván maradt a vírusból: az utolsó fekete himlő okozta természetes halálesetet 1977. október 26-án regisztrálták Szomáliában (ezt V. minor okozta, a durvább vírus akkor már két éve eltűnt). 1978 pedig az első himlőmentes év lett volna az emberiség történelmében, ha egy professzor hibájából nem fertőződik meg két munkatárs egy birminghami laborban - egyiküket (Janet Parker) elvitte a himlő, a professzor (Henry Bedson) pedig öngyilkos lett. Ezzel a végső, drámai epizóddal zárult le a fekete himlő története - legalábbis egyelőre.
A fekete himlő ugyan azóta sem ütötte fel a fejét, de tudnivaló, hogy az idők során számos nagy és kisebb hatalom kísérletezett a himlő katonai célú felhasználásával (az angolok már a XVIII. század közepén, a franciák és indiánok elleni háborúban), s bizonytalan nagyságú készletek lehetnek most is állományban. Azt legalább tudjuk, hogy az oroszok a Moszkva közeli Zagorszkban gyártottak fekete himlőt tartalmazó biológiai fegyvereket - ki tudja meddig, s tudunk a második világháborús szörnyű japán kísérletekről. Korunk terrorparájában felerősödtek a fekete himlőtől való félelmek - sejtések szerint, ha most ütne ki egy mesterségesen előidézett járvány, a már egyáltalán nem immúnis, évtizedek óta nem vakcinázott lakosság körében rettenetes pusztítást okozna. Nem is véletlen, hogy az Egyesült Államokban új, a korábbiaknál is hatásosabb vakcinát fejlesztettek ki, s ebből a múlt év ősze óta vagy 190 milliós készletet halmoztak fel.
