Báthori Csaba

Akkor kapott Kossuth-díjat, és már egy évtizede megírta a Sinistra-körzetet. Idézzük fel Báthori Csaba 2003-ban készült interjúját az Ásatás sorozatban!

A 2011-es irodalmi Nobel-díjas kötete.

A hetven fölött járó termékeny izraeli író 2009-ben új kötettel kereste meg olvasóit. A könyv Jeruzsálemben Falusi életképek címen jelent meg, a nyugati kiadások azonban - így a német is, ezt veszi át a magyar - többnyire Tel-ilani történetek felirattal láttak napvilágot. A mű nyolc elbeszélést fog össze. Ezek közül hét egy képzeletbeli falucskában, Tel-Ilanban játszódik, a nyolcadik pedig - ahogy a címe is jelzi - meszsze innen, máskor. Oz többször megvallotta, micsoda delejes felszabadító hatást érzett fiatalabb korában, amikor kezébe kerültek Sherwood Anderson művei, különösen a Winesburg, Ohio című bámulatos novellafüzér. Hogy ez a varázs az izraeli írót a mai napig kötelezi, arra tanúság ez az új sorozat, a Tel-ilani történetek.

A 19. századi orosz irodalom egyik talányos mellékkörülménye, hogy jelentős alkotásai nyugat-európai tájon, fényes kisvárosok fénytelen szállodáiban, lármás játékkaszinókban töltött éjszakák másnap délelőttjein, ideiglenes tartózkodás évszakaiban fogannak (gondoljunk a Holt lelkekre, Turgenyev vagy Dosztojevszkij számos művére).

A fiatal lengyel író, Jacek Dehnel (1980-) eddigi pályája igazolja a latin mondást: ami megtörtént, mesés. Még alig húszéves, amikor első prózakötete, A gyűjtemény napvilágot lát (a Lala - 2006-os könyve - a harmadik a sorban). Az utóbbi tíz évben amúgy még öt verseskönyvet és egy fordításkötetet publikált. Korai verseskötetét, a 2004-ben megjelent Párhuzamos életeket - utolsó esztétikai rendelkezéseinek egyik fordulatában - nem kisebb tekintély méltatja, mint a Nobel-díjas Czeslaw Milosz. Fordítani pedig olyan költőket fordít, mint Oszip Mandelstam, W. H. Auden vagy Philip Larkin. A jó szerencse díjakban sem hagyja gyámolítatlan: 2005-ben megkapja a Koscielski-díjat, 2006-ban pedig a neves lengyel hetilap, a Polityka irodalmi díját. Propertius azt mondja: a semmiből nagyon nagy legenda keletkezhet. Nos, úgy tűnik, Jacek Dehnel írói legendáját éppen nem a semmi szülte, hanem - a tehetség ténye mellett - néhány szokatlan adalék. ' egy bizonyos vakmerő, különc újklasszicizmus ifjú vezéralakja, aki formaszigorával, látványos szerkezeteivel és műveltségével elkerüli a kései posztmodern desszertpróza manírjait és mutatványos taglejtéseit.

Olvasnak-e az uralkodók? Nem, az uralkodók bevonulnak, megnyitnak, szalagot vágnak át, beszédet tartanak, bejelentenek, kinyilvánítanak, üdvözölnek, háborút indítanak, békét kötnek, nemritkán megistenülnek, és néha tökké változnak, mint például Claudius római császár. Vagy mégis olvasnak? És ha olvasnának, milyenné válnának ők maguk? Módosulna-e az a hatalmi kör, az a kisvilág, amelyben roppant horderejű döntéseket hoznak napra nap olyan hatalmasok, akik soha életükben nem vettek kezükbe szépirodalmat? És milyenné válna a nagyvilág, amely a hatalom birtokosainak döntéseit kénytelen elszenvedni, ha a hatalom ismeretséget kötne a szellem szférájával?

A harminchárom éves költő harmadik kötete az idei könyvhéten jelent meg. Borítója bánatvörös és nyersfekete férfialakot ábrázol, nem arcot, hanem egy ölelésbe lágyuló testet, egy szenvedélyes árnyékot, egyik rokonunkat az alvilágból, vagy mondhatnánk úgy is: forró másunkat, amikor olyan lobogásnak adjuk át magunkat, amelyet csak a szívünk kíván, de másnapi szellemünk könnyedén hajlandó volna mulandónak minősíteni.

Franz Kafka levelezésének javát alkotja az a bő félezer postai küldemény és levlap, amelyet 1912 és 1917 között írt a Berlinben élő Felice Bauernek. A minap megjelent zömök kötet ennek a szokatlan kapcsolatnak teljes anyagát tartalmazza, tehát az összes Kafka-közleményt (Felice Bauer válaszai nem maradtak az utókorra). Ez csak egy szelete annak a Möbius-szalagnak, amely Kafka örökös házassági előkészületeinek metaforája. Báthori Csaba

A szellemtörténet szeszélyei úgy rendelték, hogy a német irodalom egyik parabolikus könyve, A bolondok hajója először az irodalomtörténetben bukkant fel pazar kommentárokkal - a 19. század derekán, Friedrich Zarncke kiadásában -, és csak aztán ébresztette fel újra a későbbiek érdeklődését, s helyezkedett el a figyelem belső köreiben. Huszadik századi utórezgései - Jürgen Weber szobra a nürnbergi sétálóutcában, az ehingeni Locher-emlékmű vagy Thomas Bühler rajza a kivágott NDK-címerrel, előtérben a bürokrácia, a hadiipar és az egyház mohó, hemzsegő kígyóival - egy váratlan és termékeny újjászületés jelei voltak. A mű a német irodalom nagyjainak eszméleti ősgalériáiban alig-alig volt jelen, s a tizenhatodik század közepétől egészen a huszadik századig, mondhatni, hosszú Csipkerózsika-álomban szunnyadt. Báthori Csaba

Gergely Ágnest 1991-ben érte a felkérés: tartson műfordítás-elemző szemináriumot az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol tanszékének diákjai számára. A felkérést a költő elfogadta. A könyv a szemináriumokon tartott vers- és fordításelemzéseket gyűjti össze, kiegészítve azzal a székfoglaló előadással, amelyet Gergely Ágnes a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott 2000-ben. Báthori Csaba

Beney Zsuzsa verseit 1969-ben Weöres Sándor ajánlotta az olvasók figyelmébe. Azt írta: "A magyar költészet aligha produkált szubtilisabbat, szellemibbet, mint Beney Zsuzsa lírája. Versei annyira éterikusak, hogy eleinte alig érzékeljük a témáikat, csak többszöri elolvasás után bontakoznak ki." Weöres azt latolgatja, vajon ez a költészet továbbra is bizonyos önbüntető áldozat marad-e, vagy pedig "alacsonyabbra ereszkedik közénk", s közlései idomulnak költészetünk felfogható, már elsajátított tömbjeihez. Báthori Csaba