A fiatal lengyel író, Jacek Dehnel (1980-) eddigi pályája igazolja a latin mondást: ami megtörtént, mesés. Még alig húszéves, amikor első prózakötete, A gyűjtemény napvilágot lát (a Lala - 2006-os könyve - a harmadik a sorban). Az utóbbi tíz évben amúgy még öt verseskönyvet és egy fordításkötetet publikált. Korai verseskötetét, a 2004-ben megjelent Párhuzamos életeket - utolsó esztétikai rendelkezéseinek egyik fordulatában - nem kisebb tekintély méltatja, mint a Nobel-díjas Czeslaw Milosz. Fordítani pedig olyan költőket fordít, mint Oszip Mandelstam, W. H. Auden vagy Philip Larkin. A jó szerencse díjakban sem hagyja gyámolítatlan: 2005-ben megkapja a Koscielski-díjat, 2006-ban pedig a neves lengyel hetilap, a Polityka irodalmi díját. Propertius azt mondja: a semmiből nagyon nagy legenda keletkezhet. Nos, úgy tűnik, Jacek Dehnel írói legendáját éppen nem a semmi szülte, hanem - a tehetség ténye mellett - néhány szokatlan adalék. ' egy bizonyos vakmerő, különc újklasszicizmus ifjú vezéralakja, aki formaszigorával, látványos szerkezeteivel és műveltségével elkerüli a kései posztmodern desszertpróza manírjait és mutatványos taglejtéseit.