A harminchárom éves költő harmadik kötete az idei könyvhéten jelent meg. Borítója bánatvörös és nyersfekete férfialakot ábrázol, nem arcot, hanem egy ölelésbe lágyuló testet, egy szenvedélyes árnyékot, egyik rokonunkat az alvilágból, vagy mondhatnánk úgy is: forró másunkat, amikor olyan lobogásnak adjuk át magunkat, amelyet csak a szívünk kíván, de másnapi szellemünk könnyedén hajlandó volna mulandónak minősíteni.
Gerevich, ez köztudomású, a férfiszerelem eleven testi legendáit, álmait, lágy és viszonzást sem kérő érzelmi hullámzását fogja versbe, kihívó nyíltsággal, de egyúttal keresetlen szemérmességgel. A költemények tónusa tartózkodó, a díszítés takarékos, a szóhasználat szikár, a tematika szűkített, csaknem fukar és zárkózott. A testiség szókincse számtalan darab alapanyagát meghatározza, és kétségtelen, hogy a szexualitással összefüggő képzetek és tapasztalatok vésik ki e költészet legszélesebb mederszakaszát. Gerevich bátran beszél, de úgy tűnik, még nem eléggé biztonságos technikával - a nyíltság gyakorlata ugyanis nem garantálja önmagában sem a szellemi mélységet, sem a művészi magasságot. Megkapó, ahogy a költemények lírai árnyalakja szinte katalogizálja férfivonzalmait, és derűs vaklendülettel robog érzelmi pályáinak járataiban. Rokonszenvünket azzal nyeri meg, hogy egyszerre koraérett és gyermeki, higgadt és haragos, hűséges és csapodár, figyelmes és kelekótya, és érzelmi gesztusaiban képes egymásba oltani a száraz magány szomorúságát és a zabolátlan férfierotika lucskos emlékképeit. Szó se róla, itt-ott a versek még nem tudják műalkotássá mesterkedni, amit a test megtapasztalt; nem tudják átszármaztatni az olvasóra a költő megrendüléseit; nem tudják szellemi-költői alakzattá - Rilke szavával: figurává - avatni a lélektelen hús közvetlen benyomásait. De a versek egy része mégis olyan szép, hogy már-már gondolat.
Ami e költészet formai jegyeit illeti: ízlésünk több kidolgozottságot várna, a szavak formálását, kezelését, mérlegelését, versbe ültetését, okos kitalálását, egyszóval: aprólékosabb formai figyelmet. Gerevich nagyon bízik a személyes hangnem egyedül üdvözítő ígéretében, helyenként kissé túl hevenyészett mozdulatokkal viszi fel anyagát, és nemritkán megelégszik a könnyed ötletek, a tetszetős sallangok és meztelen szóprimőrök villámfényeivel. Érzelmi skálája meggyőző, szellemi merészsége rokonszenves, de formai készsége kezdetleges. Nyilvánvaló, hogy a versek üzenete csak akkor érhet el teljes körű gazdagsággal, emlékezetes erővel az olvasóhoz, ha a költemény a megvalósított belső forma hangszekrényében csendül fel. A bizalmas beszéd, az egyes szám első személy önmagában nem kezeskedik arról, hogy műalkotás jött létre. A bátorság nem a tökély másik neve, a szabadszájúság nem a modernség biztosítéka. A nemiség konkrétumainak emlegetése önmagában nem elég ahhoz, hogy az erotika foszforos költészetét megteremtse. Ezen a téren hosszabb ösvények vezetnek a nagy művészet forrásaihoz, az egyszeri vers megszületéséhez.
Ennek ellenére Gerevich András költészete képes arra, hogy költői szüredékké oldja, csattanósan összefoglalja a vers harmadik harmadában azt, amit előtte ábrázolt. A forró elsődleges érzetek rajza többnyire érzékletes és általában fontos, létérdekű kijelentésekbe torkoll (vagy ilyen emlékezetes kijelentéssel kezdődik). Mondok két példát. A Getno című vers elmondja, hogy a lírai alany a testi mohóságban éli napjait, minden halandóban épp az eleven húst kívánja, nem az embert, nem az egészet, csak ezt a részleges mámort. De a vers végén ezt olvassuk: Csak a vágy maradt, / magamra már nem is emlékszem. Az Októberi reggel viszont így indul: Nem tudok kikelni az ágyból. / Idén ősszel / nem szeretek élni. Mindkét fordulat egzisztenciális súlyával, állati szomorúságával, rostos felületeivel hat, és egy ideiglenesen kizökkent világ meghökkentő letargiáit rögzíti. Az elsőt tekinthetjük önvádnak is, a másodikat pedig olyan furcsa pillanatképnek, amely az üresen tovapergő élet egyik időbeli mélypontjáról mond el valamit az egész világnak. Ilyen ez a költészet: a versekben gyakran felsorakoznak a középpontot nélkülöző, zsenge betétek, ugyanakkor egy-egy zárlatban kis maximák fénylenek fel, és a vers végére érve tudjuk: hallottunk valamit a világról, amit csak ez a költemény tudott elmondani.
Kalligram, 2009, 86 oldal, 1500 Ft
