Regény, önálló történetekből? Hogyne, ilyet látott már az irodalomtörténet (Sherwood Anderson: Winesburg, Ohio; Peer Hultberg: Byen og Verden; Dragomán György: A fehér király). A technika előnyei - ügyesen formáló kézen - remekművet is gerjeszthetnek. Hasznos lehet a mozaikszerű ábrázolás, a nagyszerkezet mellőzése, az olvasónak inkább megkínálása, mintsem igénybevétele, a fogyaszthatóság megkönnyítése és mások.
Daniel Kehlmann is igyekszik gyümölcsöztetni ezt az eljárást. De éppen a Hírnévben e technika hátrányai is szembeötlenek: az írót meg-megkísértő felületesség, a kidolgozás észrevétlen halogatása, a szöveg siettetése, a hevenyészett cselekményszövés csapdái. A műfaj imént idézett eredményes változatai azt a belátást is megerősítik, hogy egy-egy elméleti szándék csak az írói szövegformálás konkrét mozzanataiban igazolódik vagy mond csődöt. Minden módszer egyaránt szíthat nagyszerű művet és eredményezhet látványos kudarcot.
Daniel Kehlmann könyve kilenc történetből próbál főhőst nélkülöző regénnyé kovácsolódni. A történetek eszméleti hátterét ilyen kérdések fűtik: mennyiben őrizhetjük meg önazonosságunkat a médiumok, handyk, erőszakos filmplakátok és technikai eszközök uralta világban? Mennyiben tapasztalunk valóságot (és nem valótlan, művi adatokat) a globális egyhangúság, a személytelen információk korában, egy benső irányzék nélküli létforgatagban? Élhet-e még egyetlen életet az ember, vagy csak hazug módon megsokszorozott töredékkorszakokat? Mennyiben romlik meg egy író a népszerűsítő kiadói-terjesztői trükkök huzatában, a sürgető elvárások, művészi önmeghazudtolások és a végzetes ferdülések kihívásai közben?
Az egyik történetben - miután rendre összetévesztik egy hírességgel - ismeretlen nők és barátok hívogatják maroktelefonon a főhőst. ', Ebling, pár órára még személyiséget is válthatna, megindulhatna a világhír homályos alagútjában, váratlanul kínálkozó szeretőket kaphatna - látjuk: a doppelgänger-téma újabb változatai fel-felderengenek a lapokon. Egy másik történetben a rákbeteg főhősnő felkeres egy svájci intézetet, amely minden fizető ügyfél számára "kényelmessé teszi a meghalást" - látjuk: egzisztenciális kérdések is fel-felsejlenek a történetek hátterében. Egy harmadik történetben a főhős a két nővel folytatott, állandósított háromszögelés gondolatával játszadozik, de végül... igen, végül nem látjuk, nem tudjuk meg, kalandja milyen lényeges tapasztalattal jár. Kehlmann könyve, kétségtelen, komoly erkölcsi, írói és gondolkodói dilemmák delejében íródott, de nem teszi indokolatlanná a kérdést: mennyiben sikerült eszmei anyagát művészetté mesterkednie?
Mert az esetek hebehurgya vonalrajzai nem fednek fel tágas dimenziókat, a stílus pedig többnyire henye és kidolgozatlan. A figurák vértelen bábok maradnak, az író marionettszerű alakjaival folytatott önkényes játszadozása egy idő után ellenszenvet kelt, és arra utal, hogy a haloványka históriák csak amolyan ürügyek a csodálatos könyvszaporítás műveletéhez, mintsem egy elmélyedő alkotó áttételes vallomásai. Nem rejthetjük véka alá, hogy Kehlmann igyekezete olykor még egy épkézláb történetre sem futja. Az összes elbeszélés sajnos egysíkú, a figurák sablonosak. Mondhatnánk: mind egy itt, minden egy, mindegy minden. A fikció mögött sejtetett média-, technika- és kommunikációkritika naiv és vajmi kevéssé meggyőző. Csupán egyetlen aspektust említek: igaz ugyan, hogy a maroktelefon fokozza a személytelenség, ellenőrizhetetlenség és megtéveszthetőség érzetét, de egyúttal ellenkező hatást is kelthet - éppen e kis szerkezet révén követhetjük kedveseink útját, segítségére siethetünk, fonhatunk szorosabbra meggyengült kapcsolatokat, éppen annak segítségével "lazíthatunk a maszkokon". Hangsúlyozom: minden elméleti rögeszme teremthet gazdag írói szövedéket, de ahhoz egyetlen királyi út vezet: az anyag aprólékos kidolgozása, a figurák viszonyának elmélyítése, a rokon- vagy ellentétes vonások hálózatának gazdag kibontása, a forma fegyelme, a stílus megmunkálása, az egyes történetek egyensúlyának kiépítése, az utalások elöltögetése, és egyszerűen: valamiféle igényes merítés.
Daniel Kehlmann könyvében csupán a jó szándékot látjuk, de nem a megvalósítás megnyugtató alakzatait. A könyv szereplői nem félnek, csak izgágáskodnak, nem nevetnek, csak jópofáskodnak, nem csalódnak, csak meg-megzökkennek kicsit. A mű egész atmoszférája valamiféle felületes, minden művészi kötelezvényt nélkülöző, ugyanakkor fennhéjázó és büszke alkotói attitűdöt takar, amely nem engedi, hogy a szöveg itt-ott kissé meghalkuljon, egy-egy fordulatban jelentést és jelentőséget nyerjen; hogy az író rácsudálkozzon a valóságra, amely éppen az írás pillanataiban, úgy rémlik, kicsusszan tolla alól. Mintha Daniel Kehlmann nem tudná, mit jelent szemmel látni, kézzel megfogni, ujjbeggyel megkoppintani egy-egy dolgot, emlékezetünkbe vésni vagy éppen fájdalmasan elfelejteni egy-egy mérvadó eseményt. Mintha csupán a technika ördögével incselkedne, miközben a magány, a gyökértelenség, a rohanás, a csalás vagy emberi árulás egzisztenciális vonatkozásait érintené meg a szavakkal.
Pedig lehetett volna másképp is. Daniel Kehlmann előző művei - főleg az Én és Kaminski, valamint A világ fölmérése - a mérhető esztétikai minőségek osztályában bukkantak fel. Nem csupán egy eszmetörténetileg tájékozott szerző belátásait kínálták, hanem a művészet párlataival sem fukarkodtak. Úgy tűnik, a siker nem kötelez tökélyre: az író a Hírnévben a dicsőségnek csak látszólagos eredményeket halmozó, felületes beszédet erősítő ajánlatait fogadta el.
Fordította: Fodor Zsuzsa. Magvető, 2009, 192 oldal, 2490 Ft
