Beney Zsuzsa verseit 1969-ben Weöres Sándor ajánlotta az olvasók figyelmébe. Azt írta: "A magyar költészet aligha produkált szubtilisabbat, szellemibbet, mint Beney Zsuzsa lírája. Versei annyira éterikusak, hogy eleinte alig érzékeljük a témáikat, csak többszöri elolvasás után bontakoznak ki." Weöres azt latolgatja, vajon ez a költészet továbbra is bizonyos önbüntető áldozat marad-e, vagy pedig "alacsonyabbra ereszkedik közénk", s közlései idomulnak költészetünk felfogható, már elsajátított tömbjeihez.
Weöres, ma már látjuk, fontos pontokra világított rá. Beney Zsuzsa költészete lényegesen eltér attól, amihez a magyar líra szoktatott bennünket. Itt nincsenek egyre gazdagodó témák, nincs sem látványos tartalmi, sem komoly formai kilombozódás, nincs közösségi-képviseleti beszéd, nincs öszszehajlás az olvasóval - és fejlődés is csak abban az értelemben mutatkozik, hogy ugyanaz a képzetcsoport később hol a keresztény, hol a görög mítosz mintáiban nyilvánul meg, egyre mélyebb változatokban.
A költő korán, már 1972-es, Tűzföld című kötetében megtalálja motívumait, képkészletét, azt a higgadt hanglejtést, amely egész művészetét jellemzi. Kiindulópont: egy csecsemő siratása, életre szóló gyásza, a fájdalom szótárának folytonos lírai bővítése. (A haláleset életrajzi hátterét Fodor András vázolja Ezer estém Fülep Lajossal című naplójában.) A költő, mondhatnánk, egy-lényegűvé teszi líráját: a gyermek halálától fogva kizárólag e halál emlékezetével hajlandó felfogni világot és másvilágot;
a gyermek volt, nincs,
és hirtelen örökre van. Úgy tűnik azonban: miután Beney meglelte ezt az egyetlen - kimeríthetetlen - témát, ebbe a haláleszméletbe bábozódik be, ettől vár enyhületet, ismeretelméleti és lelkiismereti megvilágosodást. A tárgyi világ mindinkább háttérbe szorul, a beszéd az egyetlen jelentés felé tapogatózik, de kétségeinek konkrét megállóit homályba borítja. Beney lírája az elvontság regisztereivel terhelődik, miközben kioltja konkrét metaforikus jegyeit. Ez az a veszedelmes vonás, amelyet Weöres tapintatosan, amúgy átabotában említ - hiszen úgy tapasztaljuk, minél elvontabb a költészet, annál kevésbé illeszkedik az örökségbe, annál inkább testvériesül a filozófiai igyekezettel, azaz annál kevésbé tarthat számot lírai érvényre. A tárgyi-érzéki képzeletet előnyben részesítő magyar kifejezésmód idegenkedve fogadja, ha a művészet formáiban elsődlegesen eszmei megfontolások jelennek meg, azt pedig elutasítja, ha kevés eszmény nevében egyfajta művészetsulykolással találkozik.
Márpedig Beney Zsuzsa költészetében minden makrancos jegyet felismerünk: nem párbeszédet kezdeményez, hanem tartós önvizsgálatot, nem művészi élményt ad, hanem ismeret-gyarapodást, nem sokrétű villogásával tűnik ki, hanem néhol egyhangúnak rémlő ráolvasásaival, nem élni segít, hanem elviselni egy másik halált, és egész horizontján - a lét értelmének, a mulandóság árnyalatainak és a nemlét utóhatásainak keresésén túl - inkább bizonyos személyes apokalipszis történetét rajzolja ki.
Az európai szellemtörténetben az Orpheusz-mítosz az első századokban hamar keveredett a Jézus-mítosz elemeivel, az alapvető alkotóelemek ugyanis könnyen párosultak az új vallás motívumaival. Orpheusz is küldetést lát el, ő is áldozatul esik üldözőinek, ő is leszáll az alvilágba (gondoljunk Jézus Krisztus pokolra szállására), ő is kudarcot vall életfeladatának teljesítése közben, ő is visszatér halottaiból, "feltámad", tehát ő is meghaladja a halált. Ágoston a negyedik század elején poeta theologusnak nevezi Orpheuszt, jó pásztornak, Krisztus prófétájának. A korai katakombaképeken Jézus Krisztus alakja összeolvad Orpheusz figurájával: a keresztény vallásalapító is lanttal a kezében hirdet igét, az állatoknak is beszél, és halálon túli életet ígér.
Beney Zsuzsa már korai verseiben használja mindkét mítoszt, egymásra vetíti őket, s ezzel a költői elegyítéssel mintegy kockáról kockára kiépíti saját költői alapeszméletét. A fiát sirató isten és istenanya az egyik legmarkánsabb pont. De említenünk kell a gyilkosság és áldozat szerepének halmozódását, a bűn és büntetés fogalmainak egymással történő ízesülését, a hit és hitetlenség motívumának emlegetését, a gyászmunka közben bekövetkező újjászületést. A versekben nyomatékos pontokon hangzik fel Jézusnak a keresztfán felharsanó csalódása ("Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?"), tehát az a tapasztalat, hogy maga Isten is vereséget szenved, és csak a vereségben képes betölteni küldetését. A motívum a görög mitológiában is előfordul, mint azt Rudolf Bultmann és Martin Dibelius kimutatták. Beneynél a torlódó mitológiai jegyek a holt kisgyermek másvilági sorsát idézik fel, miközben a költő egyre erősebb eltökéltséggel fordít hátat a létnek, keresve a fájdalom, a veszteség, az önterhelés és önbüntetés törvényeit, a lét általános értelmét.
Úgy tűnik, a kezdeti lelkiismereti beszéd főleg a kisgyerekkel kapcsolatos tettekre, mulasztásokra vonatkozik, és csak később, az évtizedek alján nyeri el azt az egyetemes értelmű áldozati tónust, amely immár egy egész nép siratására, a bűn és bűnhődés mintáira, a meggyilkolt háborús áldozatok jelentőségére vonatkozik. Érdekes, szokatlan ikermotívum ez: Beney részint elismeri Jézus bűnelvételi szerepét, részint azonban nem kerülheti meg azt az ellentmondást, amely a keresztény üdvtörténet huszadik századi, apokaliptikus eseményei és a választott nép tömeges elpusztítása között feszül. Ott, ahol ez a vallási kettősség a személyes élettörténetet mélyíti el, erősíti a költői tudatot, és pótlólagos hitellel ruházza fel Beney Zsuzsa egyedi, folytonos és önkioltásra irányuló gesztusait. (Önkioltáson a semmi modellálását, az eltűnés emlegetését, végül tehát azt a nagy lemondást értem, amely Beneynél később az élet- és költői gyakorlat forrásait nyújtja.)
Ott azonban, ahol ez a kettős hit egyetemes vonatkozást nyer, meggyengíti a költői ethosz erejébe vetett bizalmunkat. A keresztény mítosz alapelveit és a zsidó tapasztalatot, úgy vélem, lehetetlen törés nélkül egyesíteni, vagy akár egymásban tükröztetni. Beney költészete ott szárnyal, ahol a "képviseleti" szenvedés a görög filozófia és a platonizáló keresztény felfogás emlékeit eleveníti meg. Úgy látszik, ott kevésbé képes felfényleni, ahol a zsidó hagyomány elemeit szövi a költeménybe. Ezzel a hagyománnyal - költészete tanúsítja - nem azonosult kezdettől fogva.
Ez az életmű, mondtam, lényegében egyetlen hosszú, szőnyegszerűen kibomló költemény. Nem egyes témákat rögzítő, egyedi darabokra tagolt tömeg, hanem valamely
lelkiismereti áradás,
mérlegelés, filozófiai-fogalmi bolyongás, egy bizonyos érzelmi és értelmi állapot élethossziglan tartó megőrzése: nincsenek tartalmi vagy formai bökkenői, fennsíkjai vagy magaslati pontjai, nincsenek emlékezetes fordulatai vagy idézhető betétjei.
Nem élményközvetítő, hanem ismeretkutató. Szó- és motívumvilága már a Tűzföld idején csaknem teljes (hó, tükör, lélek, víz, szikla, föld, lét stb.), a versek tónusa érett, később sem mutat nagyobb amplitúdót, formai világa pedig ugyancsak megszilárdul már a korai években. Beney a laza, prózai szövésű szabad vers, a dísztelen metaforák és a kopár kis szerkezetek híve, alapállása az utolsó versekig nem változik. Sulykolás, egylényegűség, jelentéskeresés, mondtam. Ezt most kiegészítem azzal, hogy a szikár, egyre szűkebb szerkezeti formák fúgaszerűen hullámzó sorában jelentős szerepet kap más költői technika is: az ismétlés, variálás, a rokon képzetek sorakoztatása, a rímtelen négysorosok mormoló modorban előadott rajzása, a témák "hályogosítása" és egymásra varrása. Néha nem tudjuk, gyermeksiratót vagy szerelmi panaszt hallunk-e, nem tudjuk, a képzelet kalandját követjük-e vagy az emlék suhogását, és végső soron inkább a kíváncsi tanuló, mintsem az azonosulni képes rajongó állapotába zökkenünk. A mítosz eredeti jegyei (hűség, örök szerelem, visszatérés az alvilágból, végleg eltűnt szerettünk gyászolása) idővel teológiai nyomatékot kapnak, a teológiai intenció viszont elvont filozófiai anyaggal terhelődik. Az első-örök nagy téma, a gyermek elvesztése és a veszteséggel kapcsolatos vezeklés összebonyolódik a későbbi szerelmek emlékeivel, az élet lehetetlenségének tragikumával, s a költő eszméleti szótára végül egyfajta tárgytalan, jelentékeny, de költőileg mégiscsak száraz tónushoz vezet.
Hosszas lapozgatás után felmerül a kérdés: van-e művészi élmény nélkül nagy költészet? Van-e katarzis nélkül hiteles poézis? Elég-e, ha a költészet magas rendű létállításokra szorítkozik, és a konkrét modellálás közben szinte megátalkodott zárkózottsággal gyűrődik vissza az általánosság kínai fala mögé? Úgy tűnik, Beney Zsuzsa lírája roppant mértékben gyarapította a magyar gondolati költészetet, s általában is fokozta a metafizikai tartalmak iránti fogékonyságot. Formai tekintetben ugyan elmarad más költőink sokrétű világától, azonban túlszárnyalja őket intellektuális merészségben, gondolati iskolázottságban, jobbra és balra nem tekintő költői-emberi önvizsgálati készségben. Nem biztos, hogy az a személyiség, amely e költészet mögött áll, megnyerheti rokonszenvünket, egy azonban kétségtelen: etikai szigora, önazonossága, kétes szerepektől viszolygó emberi-költői alkata rangot biztosít számára huszadik századi költészetünkben. Nem, egyszeri és sokszori, de páratlan élménnyel nem ajándékoz meg, viszont olyan gondolati tartalmat közöl, amely néha felér a megrendüléssel. "Leszállt-e közénk" végül, ahogy egykor Weöres Sándor kérdezte? Lehet, hogy nemlétében idővel megérkezik. De Beney Zsuzsa pillanata még nem jött el, és csak remélhető, hogy az időben létrejön majd egyszer az az olvasói minőség, amely feltárja, kifejti és terjeszti valódi gondolati és művészi üzeneteit.
A hét kötetre tervezett kiadás szerkesztője, mi több, spiritus rectora Daróczi Anikó volt; őt illeti elismerés azért, hogy a költő halála után ilyen rövid idővel kézbe vehetjük ezt a három kötetet, Beney egész költői életművét. A kiadás első könyve a költő összes kötetbe gyűjtött vagy folyóiratban közölt költeményét fogja egybe, tehát nem terjeszkedik ki a nem közölt, hagyatékban maradt (esetleg befejezetlen) darabokra. A verseket nem keletkezésük időrendjében hozza, hanem a ciklusok (érintetlen) időrendjében, itt-ott lapalji jelzéssel utalva egy-egy sor eredeti változatára. A jegyzetben a serény szerkesztő dióhéjban összefoglalja szempontjait, majd felsorolja a versek első közlési helyét. Látjuk hát: kiadásunk roppant gondos munka eredménye, mégsem kritikai kiadás. A kutatói finommunka határait a szerkesztő ízléssel vonta meg a teljesség, de nem a tökéletesség határvidékén. A második kötet Beney Zsuzsa esszéálarcban fogalmazott prózaverseit közli két ciklusban (Szó és csend között, Tükör és tükörkép között), míg a harmadik, karcsú könyvben a gyermekversek sorakoznak, kiegészülve az Egy anya története című operalibrettóval. Mindhárom kötetet Pór Péter elmélyült elemzése vezeti be - és ezek külön figyelmet érdemelnek. Pór személyes ismerettel, rokonszenvvel és európai távlatból vet pillantást a költő műveire, és a szövegkorpusz számos olyan jegyére mutat rá, amely könnyen homályban maradhatna. Csak egy példát említek: "... szeretett volna hinni egy Istenben, a korábbi években Mária fiában, a későbbi években zsidó népének Megnevezhetetlen Urában". Pór megjegyzése megvilágítja, hogy Beney a kereszténységhez főleg a fiát sirató Anya helyzetéből tud idomulni, az ószövetségi hagyományhoz pedig egyfajta későn megelevenedő egyetemes áldozattudat részleges, óvatos vállalásával.
A kiadás más jegyei, mi tűrés-tagadás, esztétikai berzenkedést keltenek. A puha, irigysárga könyvfedél látványa kellemetlen, a szürke lapok érintése nem hízeleg az ujjbegyeknek, a puha papír jegyzetelésre alkalmatlan, a bolhabetűk éppen a metafizikára érettebb, idősebb korosztályokat büntetik, és talány, miért keveredik a választott betűtípus itt-ott más típusokkal (pl. A tárgytalan lét című kötetben). A környezetkímélő papír olcsó és pillekönnyű, kétségtelen; a könyv kényelmesen hordozható házon kívül is. De hát nem otthon, egy lármátlan zugban, a nap huszonötödik órájában olvassuk-e Beney verseit? A kiadás másrészt dőzsöl az anyagban: kecses a széles tükör, dicséretes az a szándék, hogy a versek lehetőleg külön oldalon kezdődjenek, és a szöveg - noha ez a líra egyetlen nagy, egy-hangú számvetés - soha ne ébresszen zsúfolt benyomást. Várakozásunk is jobban megelégült volna, ha a kiadvány végén találunk egy - bármily tömör - időrendi táblázatot. Az segítette volna a megértést.
De ne legyünk túl mohók: minden mellékérzésünk ellenére drágalátos kiadványt forgatunk. És most már lehetséges, hogy merítkezzünk és emelkedjünk Beney Zsuzsa egész költészetében.
Gondolat Kiadó, 2008, 972 oldal, 6000 Ft
