Gergely Ágnest 1991-ben érte a felkérés: tartson műfordítás-elemző szemináriumot az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol tanszékének diákjai számára. A felkérést a költő elfogadta. A könyv a szemináriumokon tartott vers- és fordításelemzéseket gyűjti össze, kiegészítve azzal a székfoglaló előadással, amelyet Gergely Ágnes a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott 2000-ben.
A sor William Blake híres Tigris-versével kezdődik, és valahol a Ted Hughes és Sylvia Plath körüli időkben ér véget. Gergely Ágnes ebben a könyvben nem a fordítás nagy elméleti dilemmáit taglalja, hanem a gyakorlati kérdéseit. Õt a szavak nyelvtani alakzatai izgatják, az írásjelek értelme és jelentősége, a konkrét megoldások zamatértékei, a ragyogó és egyenrangú változatokból felvilágló lehetőségek káprázata. Behatóan elemzi, hogy az eredeti és a fordítás egyenértékűsége hogyan alakul, milyen tükröződéseken megy át, felméri a szavak találati pontosságát, tehát elsőrenden az érdekli, hogyan bánik a fordító a költemény fontos pontjaival, hiteles helyeivel. Szereti a részletekben kitapintani az egész életmű egy-egy centrális üzenetét, és önkritikai hajlamának értelmében hangoztatja: a fordítás mindig úton van az eredetihez. És ami szerinte még fontosabb: a fordítás soha nem hamisíthatja meg valamilyen eszmény nevében az eredetit, hanem a párhuzamos teremtés folyamatában is állandóan "emlegetnie" kell a másikat, a forrást (ami sokszor ugyancsak tükre egy más, sokszor ismeretlen forrásnak).
Gergely Ágnes, mondhatnánk, nyitott napot tart fordítói műhelyében. Láthatjuk, egy-egy költő-fordító milyen néma küzdelmet vív azért, hogy az eredeti vers hatását, megcélzott üzenetét, képeinek intenzitását, verstani fortélyait, ugyanakkor tömörségét és alaki hasonlóságát megőrizze, illetve újra létrehozza. Számtalan példát sorolhatnék, most csak egy Emily Dickinson-vers, a Success is counted sweetest kezdetű szöveg párhuzamait említem (Legszebb a siker annak).
Károlyi Amy első szakasza:
A siker annak édes,
Kit kerül a siker.
Megbecsülni a nektárt,
Ahhoz szomjazni kell.
Gergely Ágnes így indít:
Legszebb a siker annak,
Ki sosem éri el.
Tudni, hogy mi a nektár,
Ahhoz koplalni kell.
Károlyi Amy változatában, írja a szerző, a bevezetés visszaadja a szóismétlést, érzékelteti az ízre való utalást. Gergely Ágnes szövege ezzel szemben magasról indítja a verset, és rögtön érzékelteti a megalázó kapaszkodást a siker után. Utána sorról sorra elemzi a két szöveget, és mélyre vezet a megfontolások és mérlegelések labirintusában. Gergely szerint a két fordítás egymás kiegészítéseként igaz tükre az eredetinek. Hozzáértés, ihlet és alázat - ez jellemzi a fordításokat és a műelemzéseket.
A könyv fontosságát a találó elemzéseken kívül valami más adja. Mégpedig az a tény, hogy a szerző - fordítói gyakorlatából és könyvbeli érveléséből eredő hitellel - a formahű fordítás elve mellett teszi le a garast (ami nem zárja ki a többi, nem művészi igényű magyarítás lehetőségeit). Így mintegy burkoltan cáfolja azt az állítást - amelyet néhány kortársunk szívesen hangoztat -, hogy a formahű fordítás magyar hagyománya úgymond "tévedés" volna.
Gergely Ágnes, aki gyakorlatával igazolta, hogy költészetet fordítani lehetséges, szemlélteti, hogy a fordítás, Paul Valéry szavaival: hasonló hatás megteremtése más eszközökkel. A formahű fordítások tagadói elfelejtik, hogy a minket körülvevő világ dolgainak megnevezése is egyenértékűségre törekvő "fordítás", s a létrejövő megnevezések egymásra rakódása olyan megfelelések összessége, amelyek alig-alig térnek el egymástól: úgy tűnik, minden szöveg a fordítások fordításának fordítása.
Minden műfordítás egyszeri, és egyúttal egy másiknak teremtett másolata.
A formahű fordítás ellenzői - akik maguk többnyire nem rendelkeznek fordítói tapasztalattal, a formák könnyed használatának ismeretével és kielégítő idegennyelv-ismerettel - megfeledkeznek arról, hogy az európai költészet számos nagy verse fordítás, mégpedig nagy költőktől eredő fordítás. (Hadd említsem a Biblia történettípusait és szövegeit, a latinból fordított Ómagyar Mária-siralom című verset, vagy Goethe West-Östlicher Divánját, amely Háfiz és az arab kultúra honosítása a német költészetben. Vagy gondoljunk Baudelaire bizonyos verseire, amelyek közvetlenül E. A. Poe mintáinak francia változatai.)
Gergely Ágnes könyve számomra azt sugallja: a fordítás tagadóinak álláspontja több szempontból is hamis. Hamis azért, mert ellentmond a költészet egyetemességéről vallott elképzelésnek; de nem meggyőző azért sem, mert a fordítás téves felfogásán alapul. A fordítás művészi folyamat (Ignotus is fordítóművésznek nevezte az átültetőket), és célja nem csupán arra irányul, hogy neveket, megjelöléseket, egy halom nemzeti betűcsoportot mentsen át egy másik név- és ákombákom-halomba, hanem főleg arra, hogy egy eltérő hangvilágban rokon tapasztalatokat jelenítsen meg.
A nyelv teszi a világot lakhatóvá. De minden nyelv csak része a világnak, amelyet az egyetemes érvényű költői beszéd szavakba foglal. Ahogy Rilke mondja egyik kései elégiájában: a világot egyetlen költő fejezi ki, de az az egy mindig máshol van, más nyelvet beszél, és csak a világ összes költőjének szövegeiben tükröződve ismerhető fel. Az európai költészet folytonos kölcsönhatások, átvételek, elszíneződések, nyelvi átszármazások, nemzeten túli áthallások, tartós kölcsönös megtermékenyítések összessége. A nagy alkotói korszakok különböző költői hagyományok kereszteződéséből születtek.
A Tigrisláz méltó helyet foglal el abban a sorban, amely Kosztolányi fordításfilozófiai esszéitől Rónay György, Vas István, Somlyó György és Rába György nagy művein át Nemes Nagy Ágnesig ível, s amelynek ma oly nagyon szűkében vagyunk. Csak remélhetjük, hogy ez a hiány, ez a fájdalom is - ahogy Peter Redgrove mondja - csak "bölcs seb", és egyszer a versfordítás eszméje is újra megtalálja majd helyes eszméleti pályáit.
Gergely Ágnes kötete a formahű fordítói teremtés kortársi hitellevele és magna chartája.
Európa Könyvkiadó, 2008, 240 oldal, 2300 Ft
