A fiatal lengyel író, Jacek Dehnel (1980-) eddigi pályája igazolja a latin mondást: ami megtörtént, mesés. Még alig húszéves, amikor első prózakötete, A gyűjtemény napvilágot lát (a Lala - 2006-os könyve - a harmadik a sorban). Az utóbbi tíz évben amúgy még öt verseskönyvet és egy fordításkötetet publikált. Korai verseskötetét, a 2004-ben megjelent Párhuzamos életeket - utolsó esztétikai rendelkezéseinek egyik fordulatában - nem kisebb tekintély méltatja, mint a Nobel-díjas Czeslaw Milosz. Fordítani pedig olyan költőket fordít, mint Oszip Mandelstam, W. H. Auden vagy Philip Larkin. A jó szerencse díjakban sem hagyja gyámolítatlan: 2005-ben megkapja a Koscielski-díjat, 2006-ban pedig a neves lengyel hetilap, a Polityka irodalmi díját. Propertius azt mondja: a semmiből nagyon nagy legenda keletkezhet. Nos, úgy tűnik, Jacek Dehnel írói legendáját éppen nem a semmi szülte, hanem - a tehetség ténye mellett - néhány szokatlan adalék. ' egy bizonyos vakmerő, különc újklasszicizmus ifjú vezéralakja, aki formaszigorával, látványos szerkezeteivel és műveltségével elkerüli a kései posztmodern desszertpróza manírjait és mutatványos taglejtéseit.
A Lala - ez a csillogó retorikával megírt, számtalan részletre bomló, gazdagon motivált regény - a klasszikus modern próza eszményeit hirdető vallomás: ugyanazokkal az erényekkel ér el sikert, amelyek a régi idők maradandó műveit kitüntetik. Az író, miközben saját nagyanyját, Lalát a halál küszöbe felé kíséri, megidézi meséit, szeszélyes múltbeli motozásait, bőszavú történeteit, pillangószerű pásztázásait. A figura ezer kis mozaikból tapad egygyé: huszadik század eleji emlékekből, későbbiekből, öregkori elbogárzásaiból és közvetlenül a távozása előtti eszméletfoszlányokból. Ez a Lala tündér egyszerre kis kamasz csitri, hódító fiatal nő (voltaképpen Heléna, csupán szépsége miatt hívja mindenki Lalának, babának), erélyes asszony és gyámoltalan öregasszony. Minden bekezdés mintha egyidejűleg őrizné meg összes alakjában és minden mulandó szépségében, miközben el is búcsúztatja az esztétikai örökkévalóság finom mozdulataival. A művészi mesterfogás, úgy tűnik, abban áll, hogy miközben az író szembeúszik a történelem árjával, soha nem ernyed el a felidézés és rögzítés igyekezetében, nem sodródik vissza mai, túlhajszolt korunkba, szürke és jelentéktelen mindennapjainkba. Érezzük, Lala útja éppen most keletkezik azzal, hogy egy író újra bejárja, keretet, jelentést és jelentőséget ad neki.
Az anyag felrakása nem időrendben történik, hanem kissé önkényes egymásutánban, komoly ugrásokkal, indokolt ismétlésekkel és sokszoros utalásokkal. Az unoka, Jacek lelkesen figyeli a nagymama röptét és araszolását, s néha nyájas, ironikus megjegyzésekkel dúsítja a történetek lebegő, emlékezés és feledés tükröződéseiben fel-felcsillanó részleteit. Sejtjük, hogy Jacek már kívülről tud mindent - és voltaképpen az író objektív tudásával és tapintatos fölényével ő maga meséli el a nagymama történetét. Ha a nagyi alkalmasint meg-megakad, az író veszi át a szót: mintegy kitapintja a mesélő történetében a megszakadt szálat, s hozzáilleszti az előd délibábjaihoz az utód mitológiáját.
A könyvet azonban nem csupán a lengyel történelem fordulatainak emlegetése, ecsetelése teszi meggyőzővé. A konkrét események mögött ugyanis - remek írói találat - az európai mitológia, művészet és művelődéstörténet tényei, alakjai és tanulságai derengenek fel. Ahogy Heléna, Hamlet vagy a nagy lengyel költők látomásai felbukkannak, érezzük: a nagymama, Helena Bienicka - azaz Lala - eltűnésével egy régi, örökre elsüllyedő harmadkor távozik a világból. Jacek Dehnel könyve nemcsak egy összeroppant, bonyolult nemzetiségi hagyományokban gyökerező - ukrajnai-dél-lengyelországi-osztrák - kulturális értékrend szokásrendjét igyekszik felidézni, hanem találékony, rugalmas képzelettel rajzolja fel a kelet-európai életformák gazdag tárgyi és szokásvilágát. A Lala nem szociográfia, nem emlékirat, nem történelmi regény, nem családregény, nem fejlődésregény, hanem mindennek elegye, rövid futamokból egybefutamló szövedéke. Az író minden fordulatban egy csepp melankóliával rögzíti, amit nem akar elfeledni. És művészi ereje is ebben rejlik, mondhatnánk: esztétikai megváltódásának titka az emlékezés.
Nem rejthetem véka alá azonban, hogy Jacek Dehnel regényét nem tettem le maradéktalan megelégedéssel. Nyugtalanságomat három szolid kifogásban foglalom össze.
Egység: a könyv, mi tűrés-tagadás, kettő vagy öt vagy nyolc kisebb szövegtest laza sorozatának tűnik. Ezeket a "részeket" sem elegendő szemléleti rokonság, sem időbeli közelség, sem a szereplők bolygórendszere nem fűzi szilárd egésszé. A szerkezet henyesége nemcsak az olvasást nehezíti meg, hanem valamiféle folytonos elszéledés zavaró érzetét gerjeszti az olvasóban. Az író mindig szórakoztató, de csak hellyel-közzel adja meg hosszabb távon azt a biztonságot, amely a súrlódásmentes befogadás feltétele. Az egymásra zsúfolódó betétek nemcsak egymásra épülnek, hanem el is homályosítják egymást: minden, csupán ötlettel odavetett atom feszengésre kényszeríti szomszédját. Emerson azt mondja: retorikánk hibája, hogy csak fölöttébb ritkán mutathatunk be hitelesen egy tényt anélkül, hogy ne gyanúsítanánk meg egy másikat. A Lala ennek ékes bizonyítéka.
Ehhez szorosan kötődik a világosság kérdése: a mű számos pontján úgy érezzük, hogy végleg elveszítettük az áttekintést. Sem a korok rajzának adagolása, sem a szereplők csoportosítása és mozgatása, sem a lélektani következetesség nem erénye a könyvnek. A mű labirintusos alakzatai pedig túl sokszor lépik túl azt a mértéket, amelyet egy remekmű önkényességeihez számíthatnánk. Az író néhol túl éberen figyel a tettekre, néhol kissé fecsegőssé lágyítja a részvét vagy a szeretet, néhol pedig - ahol szűk a mondandója - inkább sulykolja a fölös részleteket, mintsem ábrázolna.
Mélység: ez a Lala legnagyobb hiányossága. Minden más makulát megbocsátanánk, ha a könyv itt-ott kárpótolna stílusának, szemléletének vagy belátásainak mélységével. De ilyesmit akár egyes helyeken, akár a könyv egész horizontján hiába keresünk. Végül is némileg hitetlenkedve mondunk igent a könyvre. (Miközben lépten-nyomon dicsérjük a fordító, Keresztes Gáspár gondos munkáját.)
S legvégül felfrissülve, éberen és többletderűvel hosszú időre felültetjük a polcra.
Fordította: Keresztes Gáspár. Kalligram, 2010, 348 oldal, 2990 Ft
