Olvasnak-e az uralkodók? Nem, az uralkodók bevonulnak, megnyitnak, szalagot vágnak át, beszédet tartanak, bejelentenek, kinyilvánítanak, üdvözölnek, háborút indítanak, békét kötnek, nemritkán megistenülnek, és néha tökké változnak, mint például Claudius római császár. Vagy mégis olvasnak? És ha olvasnának, milyenné válnának ők maguk? Módosulna-e az a hatalmi kör, az a kisvilág, amelyben roppant horderejű döntéseket hoznak napra nap olyan hatalmasok, akik soha életükben nem vettek kezükbe szépirodalmat? És milyenné válna a nagyvilág, amely a hatalom birtokosainak döntéseit kénytelen elszenvedni, ha a hatalom ismeretséget kötne a szellem szférájával?
*
Alan Bennett angol író kisregénye - egy szokatlan és szellemes mese keretében - éppen ezt igyekszik kipuhatolni. A történet szerint az angol királynő, megvadult kutyáinak csaholását követve, saját palotájának gyepén egy ott ácsorgó buszra, a buszban pedig egy mozgókönyvtárra bukkan. Két pillanat, s máris felcsigázták érdeklődését a könyvek: maga mellé rendeli a könyvtárosfiút, aki ettől fogva pompásabbnál pompásabb könyveket ajánl a királynőnek. Következmény? Kifordul sarkából a világ. A királyi hitves csípős szarkazmussal kénytelen tudomásul venni az uralkodónő friss hóbortját, a család ingerült találgatásba kezd, az udvar intézkedések foganatosítására éhezik, a külföldi államfők és diplomaták meghökkent fejcsóválással nyugtázzák műveletlenségüket, az udvaroncok Alzheimer-kórra és öregkori elmeháborodásra gyanakszanak, a titkosszolgálat pedig azonnal könyvvizsgálatot kezdeményez. Egy szó, mint száz: a királynő öregkori olvasási szenvedélye nagyobb ribilliót okoz, mintha mondjuk egyik napról a másikra az Androméda-köd, a csillók nemi élete vagy a tulipánok illata iránt kezdett volna érdeklődni. Az olvasásra vetemedett, makrancos királynői szív már nem a nem olvasó uralkodói szív: ez már - ahogy Bennett maga mondja - megpuhult, megszelídült szív, amely részvéttel, egyre finomabb tapintattal fordul a világ gondjai felé, és közben tudatára ébred: a jó könyv bomba, amely minden megcsontosodott viszonyrendszert felrobbanthat.
A királynői szenvedély mulatságos ecsetelése közben az író mesteri eleganciával mutatja meg a hatalmi szféra könyvekre fittyet hányó műveletlenségét, sőt a könyveket ellenséges haraggal szemlélő fennhéjázását, üres tülekedését. Bennett könyve mégsem politikai polémia, nem rabiátus hatalombírálat, nem felsőbb köröknek szánt művelődési ajánlat. Hanem mi? Az olvasás, az elmélyedés, az irodalom magasztalása ez a mű, a hatalom civilizálásának halvány reménysége, a könyvekben megőrzött szellem visszahódításának ironikus elégiája - és bizonyos egyetemes szellemi szuverenitás dicsérete. A királynő a szórakoztató irodalmon kezdi, majd bele-beleszagol komolyabb "önéletrajzokba", s végül egyre jobb, végül kitűnő műveket vesz kézbe (Henry James, Joseph Conrad, T. S. Eliot vagy Ted Hughes könyveit). Az uralkodónő irodalombéli ámokfutásának részletezése közben Bennett mulatságos, szórakoztató, sokszor sziporkázó kis betétekben tesz hitet a könyvek mágikus jelentősége mellett, és találó meglátások egész halmazával frissíti a könnyed kézzel bonyolított cselekményt.
Alan Bennett remek könyvének találatai közül hármat említenék. Az egyik: a szerző a főhős királynőt valóban nagy könyvekkel kínálja meg, és ő képes e nagyszerű alkotások méltánylására. Henry James, Thomas Hardy vagy Jane Austen nagyságát felismerni: ez itt azt jelenti, hogy - a hagyomány magaspontjaival érintkezve - még egy királynő is képes emberré változni, és szándékainak módosítása közben kapcsolatba lépni a mindennapi érdekek és a hétköznapi demokrácia világával. Mondhatnánk, s ezt is sugallja ez a csillogóan szemérmes könyvecske: az örök értékrend nélkül nem humanizálható sem a hatalmi szféra, sem a démosz érzelmi világa.
*
A másik vonásra a könyv zárlata világít rá (a királynő ugyanis végül maga is kedvet kap könyvek írásához): az olvasás és írás egymást átható, egymást feltételező szellemi rokonságára, a képzettség ember- és írásformáló erejére. Alan Bennett könyve ebben az értelemben, úgy rémlik, a nagy fejlődésregények egyik kései hulláma lehet: a kisregény egy magas rangú, de az érzelmek (s szellemi mintázatok) iskoláját meg nem járt halandó lélekrajzának is tekinthető. Az író, miközben közelíti a királynőt egyfajta hétköznapi létforma adottságaihoz, át is emeli őt egy esetleges alkotói élet síkjára (hiszen a könyv azzal végződik, hogy a királynő - nyolcvan év ide, nyolcvan év oda - lemond a trónról az írói pálya érdekében). Ezen a síkon azonban újabb nehézség ágaskodik, s ezt Bennett így fogalmazza meg: "Az, hogy valaki író, még nem menti fel az alól, hogy egyszersmind emberi lény is legyen. [...] Ha viszont az ember királynő, az igenis fölmenti e kötelesség alól. Egyfolytában emberi lénynek kell látszanom, de csak ritkán kell annak is lennem."
A könyv harmadik emlékezetes vonása, hogy leleményesen, lenyűgöző meglátások egész sorával ábrázolja az öregedés, az uralkodás folyamatát, és belső tapasztalatok hitelességével képes részletezni az olvasás és az írói alkotómunka természetrajzát. ("Egy nyolcvanesztendős számára a dolgok már nem megtörténnek, hanem megismétlődnek..." Vagy: "A könyvek nem arra valók, hogy agyonüssük velük az időt, hanem arra, hogy többet tudjunk meg az életünkről vagy más világokról.")
Rakovszky Zsuzsa fordítása kiváló munka. Fényűzően puritán, minden fordulatában rugalmas, fölényesen fesztelen; igazi írói teljesítmény.
Fordította: Rakovszky Zsuzsa. Magvető, 2009, 152 oldal, 2490 Ft
