Franz Kafka levelezésének javát alkotja az a bő félezer postai küldemény és levlap, amelyet 1912 és 1917 között írt a Berlinben élő Felice Bauernek. A minap megjelent zömök kötet ennek a szokatlan kapcsolatnak teljes anyagát tartalmazza, tehát az összes Kafka-közleményt (Felice Bauer válaszai nem maradtak az utókorra). Ez csak egy szelete annak a Möbius-szalagnak, amely Kafka örökös házassági előkészületeinek metaforája.
Az író 1912. augusztus derekán ismeri meg Felicét Prágában, Max Brod lakásán. Az első naplóbejegyzés nem épp hízelgő, de azonnal rögzít valamit, ami mélyen jellemzi Kafka alapállását: "Mint egy cseléd... Csontos üres arc, nyíltan viseli ürességét. Csaknem törött orr, szőke, majdnem merev, szokványos hajzat, erős áll." Ebben a naplójegyzetben már ott áll a kulcsszó, amely ezt az ötéves kapcsolatot jellemezte: az író akkor éppen ezt az üres arcot választotta tükörnek, hogy az visszavesse hallatlan belső világának tartalmait. Magánbeszédének, azaz belső párbeszédeinek címzettjévé tette a berlini asszonyt - olyan szellemi kivetítési felületté formálta, amely roppant fontos volt a messzeségben, de Kafkát semmiféle személyesen kötelező lépésre nem kényszerítette. Felice tekintete visszhangfalnak kínálkozott arra, hogy az író drámai tusakodásának, eszméletlenségig fokozott magánykeresésének és riasztóan ellentmondásos manőveréletének lidércét felfogja. És Kafka hasztalan nyugtatgatta a távoli kedvest, hogy "én úgy szeretlek, ahogyan vagy, és nem valami légben lebegő alakot látok benned". De, igenis, légben lebegő alakot látott Felicében, és rettegett attól, hogy bármi kötöttség, házasság vagy közösségi korlát elvonja az írástól, a benső démontól, az életét irányító sokrétű félelemtől, vagy ahogy ő maga írta: "a fejében élő hallatlan világtól, a fejében leselkedő ellenség"-től (nem tudjuk pontosan, mit értett ezen).
Kafka nem hús-vér nőkre szomjazott, nem Felicét szerette, hanem a Felicéhez fűződő érzelmi képzelgést dédelgette, gerjesztette magában a kétszeres eljegyzés és a házassági ígéret örve alatt. Egy 1913-as naplóbejegyzés egyenesen pontokba szedi a házasság mellett és ellen szóló érveket. A legfontosabb pont: a köteléktől való rettegés, az átáramlás (ahogy Kafka mondja). A körülbelül egyidejű levélbeli közlés így hangzik: "Határozottan érzem, hogy tönkretenne a házasság, a kötődés, annak a semmiségnek feloldása, ami vagyok."
Ez a felfogás - Kafka életének sokszoros elutasításokon alapuló konok vonakodása - furcsa jegyeket ölt ebben a levelezésben. Az író egyrészt folyton szerelmet kényszerül vallani, másrészt azonban unos-untalan hangsúlyozza, hogy "lehetetlen velem emberi kapcsolatot fenntartani". Kelletlen szabódásának fontos motívuma volt az a félelem, hogy a házasság korlátozza vagy kitörli benne az írót, a rendkívüli határhelyzetek önkínzó atlétáját. Világos: ez az örökké szabadulást sóvárgó pária ugyanakkor szenvedélyesen és makacsul melengette szívében egy szinte hivatalnoki rendben zajló életforma apró örömeit. Egyik levelében azt írja Felicének: "Változtass, kérlek, olyan emberré, aki képes a pofonegyszerű dolgokra". Tudjuk, egy jó évszázaddal Kafka előtt már Rahel Varnhagen is egy másféle "természetes létre" szomjazott, egy parasztaszszony vagy egy koldus életére. Nem adatott meg neki (másfél évtizeden át az ő szalonja volt a berlini szellemi mozgalmak egyik központja). Thomas Mann azt írja a Tonio Krögerben (amelyet Kafka 1904-ben ismét elolvasott): "Halálra fáraszt ez a dolog: úgy ábrázolom az emberi viszonyokat, hogy nem veszek részt azokban... A művész, ember egyáltalán a művész?" Kafka és nemzedéke számára ez a kérdés egyetemes jelentőségre tesz szert: a természetesség itt a minden mást kirekesztő alkotói igény, az egocentrikus alkat és a mondataiban állandóan poklokat dédelgető művész egész létprogramjával ellenkezik.
A világirodalomnak ez a makacs agglegénye persze nem kerülhette el, hogy nőkhöz fűződő kapcsolatai csupán a hosszan tartó eljegyzések és képzelt együttlétek álmaiban leljék meg csúcspontjaikat. Egyetlen nő sem pattinthatta fel Kafka magányának és félelmének azt a burkát, amely őt bármely hétköznap alanyává tehette volna. Kafka félt a megalázkodástól és az elhagyatottságtól, félt az együttléttől és a magánytól, félt a kínzástól és a kegyetlenségtől, félt a családjától és az impotenciától, félt a gyökértelenségtől és az elidegenedéstől, félt mindattól, ami ősi riadalmakat egyetlen életbe gyűjtő lényét fenyegette. Félt a haláltól, és félt főleg - az élettől.
Nem illetlenség feltenni a kérdést: egyáltalán képes volt-e a szerelemre? Műveinek nőalakjai zömmel gonosz és alantas, sőt undok figurák. Mindent átitató rettegésének és önmegvonásának mélyén talán éppen a gyámoltalanság és gyökértelenség érzete, a kétkedés és az öngyűlölet tüze is munkált. Nőkkel szembeni kettősségét a boldogtalan vonzalom és a boldog gyanakvás vegyes érzelmi háttere elégségesen megokolja. Birtokolni igyekezett a nőket, de egyúttal el is taszította őket magától. Azt sem igen tudta elképzelni, hogy magasrendűen megfelelne-e vézna venyigeteste a házasság szexuális követelményeinek. Nem csak úgy átabotában kérdi önmagától élete végén: "Mire mentél életedben a nemiség ajándékával?" És nem véletlenül vallja meg 1918-ban egyik - Max Brodnak címzett - levelében, hogy "a voltaképpeni nemi élet mélyebb területei zárva maradtak előttem".
Felice Bauerrel kétszer megkötött, majd kétszer felbontott eljegyzése után még egy eljegyzés éri - de 1919-ben Julia Wohryzeknek tett házassági fogadalmát 1920-ban ugyancsak visszavonja. Egy újabb kurta, viharos kapcsolat után, élete végén, mondják, Dora Dymant személyében rápillantott a boldogság. De ekkor már kezdi összegyűrni életét a betegség.
A magyar kiadás nagy munkáját Antal László és Rácz Péter végezte el. Õk ketten fordították le ezt a parttalan, nehezen kitapintható anyagot. A magyar szöveg pontosan tükrözi Franz Kafka enyhén tódító, de mindig tisztaságot áhító hangnemét, és pontosan mutatja az odaadás hangján is vonakodó, a szerelemben is önimádatot és önbüntetést egyszerre végrehajtó író szellemét.
Fordította: Antal László és Rácz Péter. Palatinus kiadó, 2009, 774 oldal, 3900 Ft
