Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti vagy tudományos tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2003. március 20-i számában jelent meg.
Magyar Narancs: Az a hír járja, hogy ön máskor, mások állami díjait tartózkodással, hűvösen szokta üdvözölni. Most tud örülni?
Bodor Ádám: Sajátságos, hogy mihelyt az ember maga is bekerül a díjazottak körébe, addigi tartózkodása elmúlik, hirtelen megenyhül, így lehetek ezzel most én is. Tudok örülni, és nem csak a kitüntetés anyagi vonatkozásai miatt. Az állam, vagy ha úgy tetszik, a társadalom felől érkező elismerésnek mindenképp morális tartalma, üzenete van, kellő komolysággal, méltósággal illik fogadni, mint minden intézkedést, amely az alkotói munka állami megbecsülését jelzi.
MN: Vajon változott-e a rendszerváltozás óta az állami díjak szakmai értéke? Kívánatos-e, hogy egy sokszínű, tagolt szellemi közegben létrejöjjön egy általánosan elfogadott értékhierarchia?
BÁ: Az állami díjak szakmai értéke mindig vita tárgya, valahányszor az adományozó magát a művészetek terén is illetékesnek érzi, és élve hatalmával, a kiválasztás jogát elvonja a szakmai grémiumtól. Ilyenkor az elismerés nem esik egybe a várakozásokkal, mivelhogy nem szakmai ajánlásokat szentesít. Előfordultak ilyen esetek, nem kevés keserűséget okozva, évtizedekkel korábban, de a rendszerváltozást követően is. Néhány évvel ezelőtt, amikor a kormányzat a szakmai zsűri döntését jószerével ignorálta, baráti társaságban valaki fölvetette: egyáltalán áttekinthető-e a döntési procedúra mechanizmusa, mire én, vicces akarván lenni, megjegyeztem, biztos fogalmazni kell ügyesen egy beadványt, hogy alulírott, tisztelettel kérem, tessenek engem vagy a nénikémet ezért és ezért kitüntetni. Aztán egyszer csak kiderült, hogy az én naiv hülyéskedésem maga a dermesztő, kőkemény valóság: igenis léteztek ilyen levelek, kérvények, és nem is maradtak eredménytelenek. A kínos témát a maga idején a sajtó is megszellőztette. Egyébként ezen a téren az érzékenységek bizonyára még sokáig megmaradnak, hiszen sokkal nyugodtabb társadalmakban sem beszélhetünk kiegyensúlyozott, általánosan elfogadott értékhierarchiáról.
MN: Életműve aránylag szűk terjedelmű: két regény, egy elbeszélésgyűjtemény, egy interjúkötet. Mi az oka ennek a szűkreszabottságnak?
BÁ:
A termékenység és főleg a terjedelem bizonyára alkati dolog, életritmus kérdése, annyi bizonyos, életem nagyobbik részét nem tollal a kezemben, papírhalmazok között töltöttem. A terjedelem számomra erkölcsi kérdés is: egyetlen szóval sem többet a legszükségesebbnél.
Hasonlóképpen állok a publikált művek számát illetően. Az író, ha ad magára, nem ír meg akármit. Ezért nem hiszem, hogy valami nagyon fontosat elmulasztottam volna. Lehet, mint életművet ezt az utókor majd kevesli, de nekem ez idáig pont ennyi volt halaszthatatlanul fontos.
MN: Könyveiből tudjuk, hogy korábban hosszú hónapokat töltött hegyvidéken, teljes egyedüllétben. Elmesélne-e egyet magányának veszélyes pillanataiból?
BÁ: Az tény, ha nem is hónapokat egy huzamban, mindenesetre sok időt töltöttem magányosan a hegyekben, és az ilyen nomád vállalkozásnak meg is voltak a maga kockázatai. Furcsa módon, bár tudatában voltam annak, hogy egy magányos síelés során a legkisebb baleset is végzetes lehet, a természet közvetlen közelsége, közönye, részvétlensége bennem soha szorongást nem keltett. Lehet, durván hangzik, de a magányos barangolások kockázatait, veszedelmeit számomra mindig is az emberi tényező jelentette. Nem mintha lépten-nyomon gaz haramiák állták volna utamat, inkább arra a kalandra gondolok, amely ott kísért minden emberi találkozásban. Ezért ha már föl kell idéznem életemből egy-egy vészterhes pillanatot, akkor mindenképpen kihagynám azokat, ahol a természet erői játszották a főszerepet. Inkább egy titokzatos személy, mondjuk, egy nő. A történetet, amelyet elmondanék, eddig csak egyetlen barátomnak meséltem el, aki, sajnos, már nincs az élők sorában.
MN: Gondolom, ez is egyik kedvenc helyszínén történt...
BÁ: Igen, igen. Valamikor a hetvenes évek legelején megismertem egy kedves vasútépítő mérnököt, aki a Radnai-havasok peremén élt, egy alagút közelében, egy néhány házból álló apró magaslati településen. Meghívott, keressem föl bármikor, szívesen vendégül lát, az esti órákban mindig otthon találom. El is indultam Kolozsvárról őt fölkeresni, januárban, vízkereszt előtti napon... Jóval sötétedés után érkeztem meg a hegyi vasútállomásra, csikorgó, farkasordító hidegben. A mérnököt bosszúságomra nem találtam otthon, a szomszédtól megtudtam, évkezdő közgyűlésen Máramarosszigeten tartózkodik, aznap este már nem is tér haza. Rossz hír volt, annál is rosszabb, hogy a kocsma már bezárt, a civilizáció oltalmát keresve visszaballagtam hát a vasútállomásra. Miután a menetrend semmi vigasztalót nem tartogatott - Kolozsvárra visszafelé csak hajnalban indult újra vonat -, az állomásépület előtt szóba elegyedtem a forgalmistával. Éppen aziránt érdeklődtem, nem tudja-e véletlenségből, hol lehetne itt egy éjszakára megszállni, mire mennyei hang ütötte meg a fülemet: nálam! Egy hölgy állt mellettünk, aki egy perccel korábban szállt le egy teherautóról. A forgalmista tiszteletteljesen üdvözölte - kiderült, felettese az állomáson -, majd felém fordulva beajánlotta: a kisasszonynál megszállhatok. Egyedül, magányosan álltam ott, nem volt, ki lebeszéljen. A kisasszony, akinek a nevét megtudni azóta sem állt módomban, két házzal odébb lakott. Mély, búgó, túlfűtött hangja volt, ám amint fölgyújtotta a lámpát, tudomásul vettem, nem az én korosztályom. De a fűtetlen, kicsi váróteremnek még a gondolata is elriasztott. Egyébként is, úgy véltem, nem férfias dolog mindjárt meghátrálni fenyegető események előtt. A kisasszony lakása két helyiségből állt, egy konyhának, mosdónak használt előtérből nyílott a lakószoba, melynek közepén hatalmas, keksszel, díszekkel teleaggatott öreg karácsonyfa állt. Mögötte egyetlen, nem túl széles ágy. Odakünn kegyetlen, komisz fagy tombolt, még a kutyaugatást is elnyelte. Amint előkerült egy üveg könnyű gabonapálinka, és a kályha biztató duruzsolása mellett nekifogtunk kortyolgatni, kezdtem megbékélni a helyzettel. A hölgy előadta élete csalódásokkal teli szomorú történetét - árván nőtt fel, kedvese elhagyta - hosszasan, véget nem érően, amit túlságosan nem bántam, mert addig legalább nem kellett megszólalnom. Aztán következett a vacsora: egy valamikori pörkölt zsírját lehetett kimártogatni egy lábasból. Ekkor, tunkolás közben, már össze-össze ért a kezünk. Este tíz órakor, amikor a helyi szokásnak megfelelően megszűnt az áramszolgáltatás, a kisasszony petróleumlámpát gyújtott, és kivonult az előtérbe. Némi pancsolás után üdén, illatosan tért vissza, csupasz vállán imbolygott a lámpa fénye, meg másutt is, például a hasán, combján, ruha ekkor már igen kevés volt rajta. "Nincs valami szép bőröm", suttogta, mire én megnyugtattam: "Dehogyisnem." Magamat azért nem egészen sikerült megnyugtatnom. Miután sietve túlestem a rituális tisztálkodáson, és befészkeltem magam a takaró alá, az előmelegített ágyba, egyszer csak, mintha maga az ördög sújtott volna ezer virgácsával a paráznákra, ránk borult a karácsonyfa. Bizonyára az ágy súlya alatt kissé megbillent a padló. Fenyőtű, keksz és törött karácsonyfadísz törmeléke borította el meztelen ünnepi testünket. Úgy éreztem, felsőbb hatalmak avatkoztak itt bele az eseményekbe, és vetettek gátat valami készülődő szörnyűségnek. Ruhámat bölcsen már korábban az előtérben hagytam, úgyhogy mihelyt megszabadultam a rám tapadó fenyőtűktől, keksztől és a díszek tüskés salakjától, kiosontam a házból, úriemberhez nem méltó módon angolosan távoztam. Odakünn, a csillaggal teli égbolt alatt rettenetes fagy honolt, de én boldogan baktattam az állomásépület felé. A levegőben fenyőillat és valami egészen döbbenetes üdítő szénaszag lebegett. A kemény fagy kicsalta az istállókból, a csűrökből a szénaillatot, én pedig megtisztulásra vágyva, mint valami szakrális fürdőben megmártóztam benne. Ilyen fölemelő megkönnyebbülést életemben nem éreztem, majdhogynem elbőgtem magam. A forgalmista, amikor meghallotta nyikorogni a váróterem ajtaját, kilesett függönye mögül, és némán, némi megértéssel pillantott rám.
MN: Úgy látom, a természet itt is segítségére sietett... Vallomásos interjúkötetében arról beszél, hogy a sokféle megaláztatás ellenére "mégsem búskomorságban teltek napjaink". Vagyis: milyenek egy diktatúra örömei?
BÁ: Ne tűnjék blaszfémiának, de a lét megélése, tudomásulvétele egy diktatúrában és egy demokráciában ugyanazokkal a kockázatokkal jár. A diktatúra nagy kaland volt, sokan belepusztultak, de olyan izgalmakkal telítette mindennapjainkat, amelyek folyamatosan életben tartottak, konzerváltak, a túlélés konok vágya végül sikeresen átsegített a demokráciába. Most már nem is tudom elképzelni, mi az ördögről írnánk mind a mai napig, ha az élet periferikus szegmentumait - egészen a pokoli bugyrokig - nem ismerjük meg. Azt sem bírom elképzelni, miféle nagy boldogság várhatott volna rám valahol máshol, parttalan demokráciában, általános társadalmi jólét közepette. Az élet örömei, amiről a kérdésben szó esett, a zsarnokságban talán még gazdagabbak, az én életemet legalábbis végigkísérték. Tudtam is becsülni, értékelni őket.
MN: Felelősnek tartja-e - a mindenkori politikai eliten kívül - a történészeket, az írástudókat abban, hogy a kelet-európai nacionalizmus a 20. században tragikus következményekkel járt?
BÁ: Tudjuk, hogy Kelet-Európában az írástudók és a történészek egy része eladta magát, kiszolgálta a politikai elit kívánságait, és megteremtette a politizálás számára az ideológiai hátteret. Ne feledjük, ezeken a tájakon a lakosság nagyobbik része évszázadok óta megalázó társadalmi helyzetben élt, elképesztő tudatlanságban, szegénységben és kiszolgáltatottságban. Ekkora tömegeket leginkább nacionalista érzelmek szításával lehetett kezelni. De aligha hiszem, hogy ezért egyenesen felelőssé tehető a hatalmi érdekek alá játszó értelmiség. Amiért létezik prostitúció, nem biztos, hogy pont a kurvák a felelősek, inkább azok, akik gyöngeségüket kihasználva kiterelik őket a placcra.
MN: Vannak-e Erdély történetében a románoknak olyan történelmi igazságai, amelyek ismeretéhez a magyar olvasók nemigen jutnak hozzá? Kik hallgattak el, mit és miért?
BÁ: Erdély történelme különösen kényes terület, bármely irányba kutakodunk is, mindkét fél részéről elfogultságokba, érzékenységbe ütközünk. Annyi bizonyos, hogy a románság erdélyi jelenléte sokkal mélyebb gyökerű, mint ahogyan az akár az erdélyi, akár az anyaországi magyarság tudatában él. Most már a legkevésbé fontos, hogy ki mióta él a közös földön, sokkal inkább az, hogy miként, milyen intézményrendszer által lehet ezt a szomszédságot tudomásul venni és szentesíteni. Eddig ez irányba egyik fél sem mutatott megnyugtató fogékonyságot. Ne feledjük, népesség tekintetében már kétszáz évvel korábban a románság volt többségben, és bizony-bizony nagyon sok történelmi kellemetlenség lett volna elkerülhető, ha magyar részről idejében mutatkozik némi készség, jó szándék, nagyvonalúság, vagy ha nem egyéb, lelketlen politikai bölcsesség.
MN: Többször írt szülővárosáról, az egykor világvárosi jellegű, mára azonban elfalusiasodott Kolozsvárról. Miben áll a régi Kolozsvár európaisága?
BÁ: Szembe kell nézni a valósággal: Kolozsvár már rég nem az, ami az én nemzedékem számára oly fontos volt. Arca, arculata, szemünk láttára folyamatosan változik, látogatásról látogatásra elidegenedik. Nem volt világvárosi jellegű hely, a mondén metropolis látványától mindig is távol állt, mégis, minden szögletéből méltóság, európaiság áradt. A Majális utca például, ahol születtem, lehetett volna akár Zürichben, Grazban vagy Triesztben is. De egy település rangját, méltóságát nem csupán az épületek külseje szabja meg, hanem az, ami falai között történik. Kolozsvárt polgárok lakták, tegyem hamar hozzá, teljesen mindegy, hogy románok vagy magyarok, ehhez hozzáadódott a mintegy húszezres, szintén vegyes összetételű diákság, ez pedig együttesen megszabta a város hangulatát. Európai színvonalú egyetemi város volt, akadémiáin világhírű román és magyar tudósok tanítottak. Kifejezetten jó hangulatú hely volt, egészen addig, amíg határát el nem érte az erőltetett és át nem gondolt iparosítás. Hatalmas lakónegyedek épültek, a város fölfúvódott, lakossága lassacskán kinőtt a tulajdonképpeni urbs falai közül, egyszer csak háromszor annyi ember nyüzsgött az utcákon, mint amennyi a klasszikus városképhez illett. Ezzel egyidejűleg a szegényesség, mint valami számum pora, rárakódott a város patinájára, kezdett kopni, málladozni a járda, az utakon eleve tragacsnak tervezett trolik, borzalmas kinézetű villamosok jelentek meg, monstrum épületek, az emberek tekintetébe pedig mérhetetlen közöny, idegenség költözött.
MN: Európai hírű író, könyveit tizennégy nyelvre fordították le. Azáltal, hogy kijuthatott a nagyvilágba, sikerült-e hazaérkeznie Budapestre?
BÁ: Aki egyszer kiszakadt a szülőföld kebeléből, az már sokfelé tudna élni, én is. Egy éven át Berlinben laktam családostul, amikor eljöttem, úgy éreztem, még legalább ötöt el tudnék ott tölteni. És biztos másutt is. De nem a könyveimnek köszönhetően, amelyekből egy-egy példányt olykor a külföldi kirakatokban is megpillantok, hanem azért, mert vannak olyan helyek, amelyek hamar otthonossá válnak. Budapestet már rég megtaláltam, Budapest az enyém, és most már meg is kell tartanom, mert itt lakom.
