Könyv - Párhuzamos időzítések - Ámosz Oz: Tel-ilani történetek

  • Báthori Csaba
  • 2011. június 16.

Zene

A hetven fölött járó termékeny izraeli író 2009-ben új kötettel kereste meg olvasóit. A könyv Jeruzsálemben Falusi életképek címen jelent meg, a nyugati kiadások azonban - így a német is, ezt veszi át a magyar - többnyire Tel-ilani történetek felirattal láttak napvilágot. A mű nyolc elbeszélést fog össze. Ezek közül hét egy képzeletbeli falucskában, Tel-Ilanban játszódik, a nyolcadik pedig - ahogy a címe is jelzi - meszsze innen, máskor. Oz többször megvallotta, micsoda delejes felszabadító hatást érzett fiatalabb korában, amikor kezébe kerültek Sherwood Anderson művei, különösen a Winesburg, Ohio című bámulatos novellafüzér. Hogy ez a varázs az izraeli írót a mai napig kötelezi, arra tanúság ez az új sorozat, a Tel-ilani történetek.

A hetven fölött járó termékeny izraeli író 2009-ben új kötettel kereste meg olvasóit. A könyv Jeruzsálemben Falusi életképek címen jelent meg, a nyugati kiadások azonban - így a német is, ezt veszi át a magyar - többnyire Tel-ilani történetek felirattal láttak napvilágot. A mű nyolc elbeszélést fog össze. Ezek közül hét egy képzeletbeli falucskában, Tel-Ilanban játszódik, a nyolcadik pedig - ahogy a címe is jelzi - meszsze innen, máskor. Oz többször megvallotta, micsoda delejes felszabadító hatást érzett fiatalabb korában, amikor kezébe kerültek Sherwood Anderson művei, különösen a Winesburg, Ohio című bámulatos novellafüzér. Hogy ez a varázs az izraeli írót a mai napig kötelezi, arra tanúság ez az új sorozat, a Tel-ilani történetek.

A kis vidéki izraeli települést, említettem, a könyv lapjain a képzelet szövedékes kacskaringói töltik meg élettel. Valahol északon járunk, rengő ültetvények és ringó gyümölcsösök szalagcsíkjai közt, egy lassacskán megtollasodott parányi porfészekben. Pardon, azért valami történt a közösségi előmenetel utolsó évszázadában: a lakosok zöme már rég felhagyott a földmunkával - birtokait haszonbérbe adta, éttermet, díszhalkereskedést vagy borospincét nyitott, esetleg jövedelmező galériát, egyszóval ma már az összedekázott kicsinyke jólét közvetett haszonélvezője.

Ámosz Oz könyve követi Anderson Ohio-könyvének szerkezeti ötletét: a figurák vissza-visszatérnek a történetekben, hol főszerepben, hol futó kalandok mellékalakjaiként, hol pedig csupán a háttérben maradva színezik a cselekményt.

Sherwood Anderson mintakönyvének mesterteljesítménye, hogy a történetek egyetlen nagy történetté forradnak össze, az alakok egyre mélyebb motívumhálóba illeszkednek, a könyv egyfajta fejlődésregény látszatát kelti, és mindezt egyszeri élménnyé avatja az amerikai író csillámlóan áttetsző, költői rebbenésekben gazdag stílusa, prózájának tapintatosan adagolt reflexív anyaga, és az elmélyült írói szemlélet megrázó hitelessége. Lehelet, egy hosszú jégvilágos lehelet a Winesburg, Ohio.

Mit teljesít be Anderson sugallataiból Ámosz Oz kötete? A novellák legendáriuma kevéssé érdekfeszítő, a cselekmény vonalvezetése némileg esetleges, a figurák jellemrajza csökevényes, a drámaiság haloványka, a stílus pedig nem lép túl bizonyos sablonos hatásépítés első elemein. A könyv szembeszökő gyöngéje, hogy az egyes történetek olykor önmagukban is megoldatlan, tétován nyitva hagyott (nyitva felejtett) tartalmai nem mélyülnek el, nem súlyosodnak meg a többi fejezet fordulataiban. A közös szereplős technika első pillantásra ígéretesnek tűnik, hiszen az egyes darabokban mérsékelni látszik a kikerekítés művészi parancsát, kényelmes kibomlást enged az írónak, és az olvasói türelmet is mintegy meghosszabbítja - mondjuk így - az egész könyv pereméig. Oz esetében azonban a módszernek éppen hátrányos jegyeit érzékeljük nyugtalanító élességgel. Itt az andersoni könnyedség vázlatossá, a reflexió szaggatottá, a rejtett tartalom pedig hiányossá csenevészedik.

Ámosz Oz mindegyik fejezetben komoly erőfeszítéssel dől az anyagra, de a formálás esetleges időzítése, a történet helyenként unalmas bonyolítása és a mélyebbről fakadó írói tanúságtétel hiánya nemigen gerjeszthet emlékezetes esztétikai minőséget. A történetek nem szítanak izgalmat, s általában nem tudják megérinteni az emberi életnek azokat a lélektani rétegeit, amelyek nélkül nagy, maradandó próza nem születhet. A sültrealista részletek nem képesek delejes abszurdra váltani, a megfigyelések laposak, a történetek harmadik harmada pedig - ahol ósdi elvárások örököseiként a katartikus kilövellést várhatnánk - rendre adós marad a gyönyörűséggel.

A két író eltérő művészi eszköztára ugyancsak jelzi az eredeti és a szurrogátum szintkülönbségeit. Sherwood Anderson nagyságát és megrendítő egyszerűséggel előadott belátásait szerény axiómái felejthetetlenné teszik. Idézek párat a Winesburg, Ohióból, hogy Ámosz Oz közhelyes reflexív gondolkodását annál jobban érzékeljük. "Az igazságok tették az embereket különccé." Aztán egyik szereplőjéről ezt mondja: "A benne élő gyermek minduntalan nekiütközött valaminek, a valóságos élet tényeinek, mint a pénz, a nemiség, a mások véleménye."

Mit idézzek a Tel-ilani történetekből? A Várakozók című fejezetben a falu polgármestere, Béni Avni arra kényszerül, hogy elinduljon megkeresni hirtelen világgá széledt feleségét. Az expozíció közli, hogy az asszony csupán egy cédulát küldet be egy arab fiúval a polgármesteri hivatalba, s azon azt üzeni férjének: Ne aggódj miattam! Az alapötlet, tudjuk, nem egészen eredeti: a minden ok nélkül lezajló házasságszaggató kitörések, általánosabban szólva: az eltűnés, felszívódás témája nagyszerű alakzatokat adott már a világirodalomnak (hadd utaljak csupán Nathaniel Hawthorne egyik csodálatos novellájára). Mi mindent el lehetne itt mondani a régóta egy párnak látszó házastársak múltbeli - később drámai véteknek bizonyuló - gyanútlanságáról, az egymás melletti kitartás ellentmondásos érzelmi szakadékairól, a szabadságvágy irracionális feszítőerejéről, az érzelmi sorozatvető hétköznapokban lezajló kitörési rögeszméről vagy a szellemi-lelki földrengések vészterhes talajmozgásairól.

De nem, nem ezt látjuk. Oz története, Béni Avni száraz bolyongása nem indít meg bennünket, s miután elszenvedtük a mesét, csak oda jutunk, hogy a hős lerogy a padra, ahol feleségét utoljára látta a kósza arab, begombolja kardigánját, és elkezdi várni az asszonyt. És közben? Sehol egy üdítő metafora, egy friss jelző, egy gyümölcsös megfigyelés vagy pompás fordulat. A vegyesboltból azt közlik telefonon Bénivel: "Az ön becses felesége nem volt itt". Ebben a könyvben többnyire a leglaposabb szavak foglalnak helyet. A kutyák csupán "ugatnak és vicsorognak", az udvarokon "bogáncs nő", a terhesség "váratlanul" jön, a polgármester "közszeretetnek örvend", mert szerény, és mindenkit meghallgat, a zsinagóga ajtaját "Dávid-csillagok" díszítik, Béni pedig úgy siklik előre az utcán, "ahogy egy vitorlás szeli a hullámokat". Folytathatnám.

De talán így is világos: a máskor oly kitűnő Ámosz Oz új könyve, meglehet, többet sejtet, mint amennyit megvalósít. Annyi azonban valószínű, hogy az írói sejtetés banális apróságai mögött ezúttal nem dereng egy láthatatlan írói univerzum. Oz a holdra akart mutatni, de csak az ujját láttuk.

Fordította: Rajki András. Európa, 2011, 212 oldal, 2800 Ft

Neked ajánljuk