Az igazság szaga

Tomas Tranströmer: 117 vers

  • Báthori Csaba
  • 2012. január 14.

Könyv

Talányos szellemföldrajzi vakságra vall, hogy a nemzet költészetéről, amelynek akadémiája évről évre megméri a kortárs világirodalmat, vajmi keveset tudunk. A modern skandináv lírai örökség köreinkben olyan ismeretlen, mint a polinéziai szigetvilág vagy Fekete-Afrika irodalma, vagy a bibliai Jelenések könyvének legapróbb vesszőcskéje. Pedig ezen az éghajlaton olyan lenyűgöző lírai életművek jöttek létre, amelyek nélkül, úgy sejtem, Tomas Tranströmer beszédmódja, sőt egész eszmélete sem volna lehetséges.

Csupán futólag említhetem itt Ragnar Thoursie, Erik Lindegren nevét - de főleg Gunnar Ekelöf tűztől és semmitől izzó költészetét. Tudjuk, minden felfedezés eltakar egy-egy előzetes csodát, amely nélkül az utód mutatványa nem születhetett volna meg.


Az újsütetű Nobel-díjas roppant szűkszavú költő. Életműve elfér egy szellősebb mellényzsebben, pár száz oldal. Tranströmer egész költői-emberi lényéből árad ez a szelíd, nem nagyotmondásra berendezkedett szerénység. Kerüli a látványos gesztusokat, noha sokszorosan visszahódítja a líra régi, nagy horderejű szavainak hitelét (szív, lélek, túlvilág, ragyogás, bizalom, sötétség, dallam, ember, emlékezet, holdfény); és általában olyan szemérmesen beszél, mintha száz év múlva jöhetne csak el az ő ideje. "Menekülök a nyelvtelen törtetők elől, / akik szavakkal hadonásznak" - írja a '79 márciusban. Tartózkodik a szójátékoktól, az indokolatlan lírai szédület gerjesztésétől. Olyan nyugodtan sorolja mondatait, mint egy buddhista szerzetes - legszívesebben, gyanítjuk, a hallgatással mondaná el a legszebbeket. Egyik költemény nem is kertel: "Amit hallasz, a szürke hang az" (Hosszú szárazság után). A megszólalás olykor egyenesen a személyiség búvóhelyévé avatja a verset, megközelíthetetlenné emeli a personát. Tranströmer kópés mosolyt bújtató halk duruzsolása mögött alig látjuk a lírai halandó konkrét vonásait, mégis egyfajta erős személyes-egyetemes tekintet jelenlétét érzékeljük. "Fantasztikus, ahogy versem / növekszik, míg én törpülök" (Reggeli madarak).

A nagy vizek évszakait, a tengerek, nyirkos partok, zöldellő növények, apróbb-nagyobb szigetek mellett élő ember mikrovilágát részletező versek leíró pontossága önmagában is megkapó. A hullámok, vitorlák, páfrányok, fjordok, dolmányos sirályok, súlyos vasmacskák, nádbozontos víztorkolatok között is örökké azt látjuk a szövegekben, hogyan "dörzsölődik a lélek a tájhoz" (Szemtől szembe).

Ez a költészet első pillantásra egy nomád világtekergő, egy mindenfelé hazát találó szőke Odüsszeusz nyughatatlan életrajzát ecseteli. Amint azonban lassan kezdjük őt olvasni, ráhökkenünk, hogy a teremtmény egy elvont erkölcsi világrend szempontjából mérlegel, puhatolózik és következtet. "Ez a világ a túlvilág is" - mondja Az őszutó könyvének kezdete. És Tranströmer éppen ebben a vonatkozásban áll egy fokon nagy elődeinek-kortársainak - Vladimír Holannak, Czeslaw Milosznak, Herberto Heldernek, Wyslawa Szymborskának vagy Seamus Heaneynek - teljesítményével: a költészetet ismét gondolati síkra tereli, kötelező érvényű állítások jelzeteivel látja el, és - bármilyen szerény formában is - újra figyelmeztet a létezés magasabb távlataira és szakrális dimenzióira. Feltűnő például, milyen gyakran ejt szót arról, hogy a vers a holtakkal szembeni figyelem egy formája, a magasság kimondásának egyik lehetősége vagy parancsa. "Valamit mondanának talán a holtak"(Mélyen Európában). "Mi mindenben kell bíznunk, hogy leélhessük / hétköznapjainkat anélkül, hogy föld alá süllyednénk!" (Schubertiána). A versek mögött az éleslátás elemi ereje munkál - és ez az igyekezet, bármihez nyúl is az anyagi világban, érintésével meglazítja a felületet. Az egész világegyetem túl régóta történik már, és túlságosan rosszul történik, hogy ne kellene szólnunk ennek a romlásnak végleteges következményeiről. Hogy ne kellene megnyitni újra a költészetben is a metafizika erőforrásait.


Mert Tranströmer versei halmozzák a megdöbbentő és éles gondolati fordulatokat, elioti mélységű axiómákat és aforisztikus betéteket. Lehet, hogy a számtalan váratlan metafora teszi olyan hatásossá ezt a művészetet; lehet, hogy a lefegyverző tapintat; lehet, hogy a higgadt tónus; vagy lehet, hogy a szófukar szerénység - de mégis leginkább talán az igazság keresése. "Szívd be az igazság szagát" - szólít fel az Hommages. "Akár a játékszerek gyerekkorunkból: / óriásokká nőttek, hogy megvádoljanak, / mert nem lett belőlünk valaki más" - mondja a Syros. "Oly sok mindent nem lehet se leírni, se elhallgatni!" - összegez a Lamento. Lépten-nyomon látjuk és halljuk a lelkiismeret sugallatait firtató hangot. De ez az igazságra emlékező hang nem egy-egy győzelmet vagy bukást vesz számba, hanem valahogy az emberi világ örök hullámzását érzékelteti, ahogyan az "földiekben és égiekben" megmutatkozik.

Hazát emlegettem? Tranströmer ugyan bejárta az egész világot, mégis úgy érezzük: senkinek sincs kevesebb hazája, mint neki. Pontosabban, hogy Szókratészt idézzem: hazája az egész világ, és ebből jottányit sem hajlandó engedni. Ellenben erkölcsi világrendje az egész világgal szemben érvényes, múltra és jelenre egyaránt vonatkozik, és minden olvasóban képes felébreszteni az egyetemes kérdések iránti lelkiismeretet. Ő maga, egy csöpp iróniával, talán így mondaná: metafizikai argó nélkül még az egysejtűt sem lehet megérteni.

A négy fordító teljesítményének legfőbb jegye, hogy ők voltak Tranströmer első magyar tolmácsai. Munkájukat a költői erény egyetlen rekeszében sem tudom elhelyezni.


Fordította: Jávorszky Béla, Mervel Ferenc, Sulyok Vince, Thinsz Géza. Széphalom Könyvműhely, 2001, 200 oldal, 2000 Ft

Neked ajánljuk