Bognár Tamás

"Elég nagy itt a zaj" - mondja Mari Boine a Sziget Világzenei Színpadán, s eléggé feszengve várom a bejelentés folytatását, ugyanis a norvégiai lapp énekesnő húsz perccel a koncertje előtt még beszélni is alig tudott. Megfázásából eredő suttogásával, illetve köhögésrohamaival a felvevőm nem tudott mit kezdeni, pár perc után a szívélyes "sámánnő" meg is kért az interjú másnapra halasztására. Ám a koncert eleji tényközlés után nincs mentegetőzés, semmi elnézést, meg "tudják, a sarkkörön meglehetősen metszők a szelek", van viszont nekiveselkedés, összekulcsolt kézzel imádkozás, és hát olyan csontig hatoló hang, hogy az ember hitetlen része hirtelen össze kell roskadjon az igézetben.

Ökölbe szorított kézerdő a levegőben, s a többezres tömeg elszántan és önfeledten zengi Fakolyval: "Afrika!" Nem lenne ebben a jelenetben semmi rendkívüli bármelyik nyugat-afrikai országban, hiszen az elefántcsontparti énekes, Tiken Jah Fakoly lemezei félmilliós példányszámban kelnek el arrafelé. Mi viszont a Sziget világzenei színpadánál állunk, pontosabban: mindenki táncol.

"Hangosítók, az ének egyáltalán nem szól, a zenéből meg csak a basszust lehet hallani!" - sorakoztak az üzenőfalon az efféle SMS-ek a Volt Fesztivál Pet Shop Boys-koncertje alatt.

Hogy a legnagyobb sztárokat felvonultató afrikai fellépők közül miért pont a Tinariwen repetitív bluesa jelentette a legeksztatikusabb élményt nekem, azt nem tudom megmagyarázni.

"Az évszázad afrikai művésze" (Folk Roots), "hangjában Afrika történelme" (Rolling Stone), "az egyik legjobb élő vokalista" (Peter Gabriel), "Nyugat-Afrika Stevie Wondere" - titulálták már sok mindennek Youssou N'Dourt, aki 46 éves korára kétségkívül az egyik legismertebb afrikai zenész lett a világon.

"Meggyőzött, hogy a Mississippi valójában a Niger folyóból ered" - olvastam nemrég egy frappáns kritikát Boubacar Traoré fellépése kapcsán, s nagyon úgy tűnt, a Művészetek Palotája közönségének sem kellett a világzenei fesztivál névadójául szolgáló "varázsszőnyeget" igénybe vennie, hogy a távolságot áthidalva akár az amerikai, akár az afrikai blues folyamában megmártózzon.

A Rob Garza és Eric Hilton alkotta washingtoni duó 1995 óta invitálja fékezett csillagközi kirándulásra az űrbéli lounge-zene kedvelőit, s most negyedik stúdióalbumuk, a The Cosmic Game európai turnéján hat hangszeressel és öt énekessel megtoldva felléptek a Volt Fesztiválon.

"Kíméletes kinyuvasztás, humorral" - igazít el az új Chumbawamba-album a tortadobálós aktivistákat éltetõ Csak desszertet címû szám kapcsán. Ez az angol anarchopop több mint húsz éve hajigálja "szonikus záptojásait", s ha olykor célt is téveszt, a fennköltsége vitathatatlan. Mit jelent manapság anarchistának lenni? Hogyan kell túlélni az öregedést, honnan az Un album népzenei íze? - effélékrõl beszélgettünk a Szigeten.

A Misty in Roots a szokásos súlyához képest kissé szolidabb, esztrádba hajló mûsorral lépett a Sziget világzenei színpadára; az énekes Walford Tyson (Poko) profetikus "szónoklatai" helyett inkább már-már soulos énektudásából kaptunk bemutatót, de ezzel együtt: Magyarországon nemigen találkozhattunk még ilyen kvalitású reggae-csapattal.

A negyvenhárom éves angol gitárost Ali Farka Toure és Ry Cooder felõl szokás megközelíteni, de korántsem azért nevezte a brit sajtó a szigetország egyik legjobb gitárosának, mert afrikai vagy arab fûszerezésû számaival képes volt felkapaszkodni a world music olajozott szekerére. A dolgok eredetét kutató Adams nem takargat semmit divatos szintiszõnyegekkel és samplerekkel, inkább lecsupaszítva tárja elénk a világ zenéinek közös gyökerét.

"Nyitva akarom hagyni a kapukat, 21. századi bluest szeretnék játszani" - mondta Skip McDonald egy évtizede, Little Axe nevű zenekara indulásakor. Akkoriban úgy tűnt, hogy a zeneszerző-gitáros-énekes szerteágazó zenei pályafutásában csak egy újabb kaland ez az irány, de immár a Little Axe negyedik albuma és az A38 hajón adott koncertje is azt tanúsította: a blueszal McDonald nem máshova, mint hazatalált.

Magyar Narancs: Ha jól tudom, 1983 óta tagja a Skatalitesnak.