*
"Justin Adams jó barátunk, többször találkoztunk a Szaharában és Angliában is, vele készítettük az első albumunkat. Az úgy van, ahogy ő mondja, jól ismeri a történetünket" - helyeselt a 36 éves Abdallah, amikor megemlítettem, hogy tavaly Adams is a Szigeten járt, és elég részletesen ecsetelte a Tinariwen-sztorit. (Ugye, emlékszik rá a kedves olvasó: Adams a francia Lo'Jo zenekar producereként utazott Maliba, ahol 2001-ben részt vettek az első sivatagi fesztiválon, ami Festival of the Desert címmel azóta CD-n és DVD-n is megjelent.) "A Lo'Jo fedezett fel minket, ők vittek francia turnéra, és meggyőztek, hogy koncertezzünk, előtte semmilyen kommunikációnk nem volt a világgal. Négy éve még teljes elszigeteltségben éltünk, csak egymásnak zenéltünk" - idézte fel Abdallah, még mielőtt a zenekar megalakulásáról kérdeztem.
"A Tinariwen őse tulajdonképpen a legnagyobb dél-algériai tuareg városban, a Tamarasset oázisban alakult meg a 70-es évek végén, ahol a zenekar első számú dalszerzője, Ibrahim Ag Alhabib két másik menekülttel próbálgatta a frissen szerzett elektromos gitárját. Abban az időben még sokan idegenkedtek ettől a hangszertől, mivel nem volt a hagyományunk része. S bár Ibrahim játéka nagyon újszerűnek hatott, hiszen rengeteg amerikai zenét - Jimi Hendrixet, John Lee Hookert, James Brownt, Bob Dylant - hallgatott, és sok marokkói meg algériai elemet is átvett, a tuaregek kulturális konzervativizmusa dacára már akkor ünnepelt előadónak számított. Dalaiban ugyanis a Moussa Traoré fémjelezte mali militarista uralom, a kirekesztettség elleni hadviselés szükségessége fogalmazódott meg - a lázadó táborokban nevelő és buzdító céllal terjesztették a kazettáit, amiket a fiatalok kézről kézre adtak."
Innentől kissé összekuszálódott a diskurzus. Leginkább az izgatott, hogy milyen érzés fegyveres harcosnak és közben zenésznek lenni egyszerre, de csak ködös, kitérő válaszokat kaptam. A Maliból való menekülés fő okát Abdallah a '73-as szörnyű szárazságban látta, ami egyfelől tény, ugyanakkor elég meglepő, hogy pusztán emiatt 17 évig nem is tértek vissza. Olyasmire, hogy gitárra cserélték volna a kalasnyikovokat, nem emlékezett - ugyan ezt is Adams mondta -, majd nyomatékosította, hogy Maliban nem is volt polgárháború. HmÉ Valami azért lehetett, ha másképp nevezték is, mert rögtön hozzáfűzte: "A hadsereg és a lázadók közti harc az 1992-es békekötéssel sem ért véget, a kisebb konfliktusokat leszámítva úgy 1996-tól lehet tartós nyugalmi állapotokról beszélni."
Mint ismeretes, a mostani formájában egy líbiai katonai bázison alakult meg a Tinariwen 1985-ben, ahol tagjai fegyveres kiképzésben részesültek, és az 1990-ben kirobbanó csatározásokban be is vetették a mali hegyekben. Az együttes rangidősének, Alhabibnak állítólag 19 golyó ütötte heg van a testén, ami pont tízzel több, mint amennyivel a lövöldözős gangsta rapperek csúcstartója, 50 Cent büszkélkedhet. Nem csoda hát, hogy a zenekarvezér rezzenéstelen, zordon faarccal adta elő a legfájdalmasabb bluesokat; s bár a koncert alatt csak egyetlenegyszer, a színpadról lefelé menet mosolyogta el magát, abban azért az emberöltőnyi küzdelem mellett a remény is megcsillant. A fiatalabbak már inkább barátkoztak, így beszélgetőtársam, az akusztikus gitárt preferáló Abdallah is. ' ahhoz a generációhoz tartozik, amely ráérzett a siker ízére, s mindent megtesz, hogy a nagyérdemű jól érezze magát. "Welcome to the desert" - szajkózta unásig széles vigyorával, mint valami idétlen idegenvezető, aki túljátssza a szerepét.
Azt olvastam valahol, hogy a Tinariwen zenéje olyan, mint a karavánjuk: a nomád életformából adódóan csak a legszükségesebb dolgokat viszik magukkal. S valóban, hiába volt három kiváló énekes-szólógitáros a színpadon, egyszerre szinte sosem játszottak, hagyták - a ritmus- és basszusgitár, valamint a djembe minimális kíséretével - érvényesülni az aktuális dalszerzőt. Bevallom, így elnézve őket, egyikük sem tűnt valami vérmes katonának. "Gitárokkal többre jutunk, mint puskákkal" - idézhető Abdullah, s végtére is közös az örömünk: az egykori fegyveres karaván ma a világzenei fesztiválokat járja.
(Köszönet a tolmácsolásért Gáldi Tamásnak)
