"Kisebb konfliktusok..." - Tinariwen

  • Bognár Tamás
  • 2005.09.01 00:00

Film

Hogy a legnagyobb sztárokat felvonultató afrikai fellépők közül miért pont a Tinariwen repetitív bluesa jelentette a legeksztatikusabb élményt nekem, azt nem tudom megmagyarázni.
Hogy a legnagyobb sztárokat felvonultató afrikai fellépők közül miért pont a Tinariwen repetitív bluesa jelentette a legeksztatikusabb élményt nekem, azt nem tudom megmagyarázni. A világzenei listákon trónoló lemezeik - a 2002-es Radio Tisdos Sessions, majd az Amassakoul -, no és az elragadtatott koncertbeszámolók alapján ugyan jó kis estére lehetett számítani, de messze felülmúlták a várakozásomat. Aztán a színpad mögött beszélgetve még kaptam egy lapáttal - más kérdés, hogy pepitában...

*

"Justin Adams jó barátunk, többször találkoztunk a Szaharában és Angliában is, vele készítettük az első albumunkat. Az úgy van, ahogy ő mondja, jól ismeri a történetünket" - helyeselt a 36 éves Abdallah, amikor megemlítettem, hogy tavaly Adams is a Szigeten járt, és elég részletesen ecsetelte a Tinariwen-sztorit. (Ugye, emlékszik rá a kedves olvasó: Adams a francia Lo'Jo zenekar producereként utazott Maliba, ahol 2001-ben részt vettek az első sivatagi fesztiválon, ami Festival of the Desert címmel azóta CD-n és DVD-n is megjelent.) "A Lo'Jo fedezett fel minket, ők vittek francia turnéra, és meggyőztek, hogy koncertezzünk, előtte semmilyen kommunikációnk nem volt a világgal. Négy éve még teljes elszigeteltségben éltünk, csak egymásnak zenéltünk" - idézte fel Abdallah, még mielőtt a zenekar megalakulásáról kérdeztem.

"A Tinariwen őse tulajdonképpen a legnagyobb dél-algériai tuareg városban, a Tamarasset oázisban alakult meg a 70-es évek végén, ahol a zenekar első számú dalszerzője, Ibrahim Ag Alhabib két másik menekülttel próbálgatta a frissen szerzett elektromos gitárját. Abban az időben még sokan idegenkedtek ettől a hangszertől, mivel nem volt a hagyományunk része. S bár Ibrahim játéka nagyon újszerűnek hatott, hiszen rengeteg amerikai zenét - Jimi Hendrixet, John Lee Hookert, James Brownt, Bob Dylant - hallgatott, és sok marokkói meg algériai elemet is átvett, a tuaregek kulturális konzervativizmusa dacára már akkor ünnepelt előadónak számított. Dalaiban ugyanis a Moussa Traoré fémjelezte mali militarista uralom, a kirekesztettség elleni hadviselés szükségessége fogalmazódott meg - a lázadó táborokban nevelő és buzdító céllal terjesztették a kazettáit, amiket a fiatalok kézről kézre adtak."

Innentől kissé összekuszálódott a diskurzus. Leginkább az izgatott, hogy milyen érzés fegyveres harcosnak és közben zenésznek lenni egyszerre, de csak ködös, kitérő válaszokat kaptam. A Maliból való menekülés fő okát Abdallah a '73-as szörnyű szárazságban látta, ami egyfelől tény, ugyanakkor elég meglepő, hogy pusztán emiatt 17 évig nem is tértek vissza. Olyasmire, hogy gitárra cserélték volna a kalasnyikovokat, nem emlékezett - ugyan ezt is Adams mondta -, majd nyomatékosította, hogy Maliban nem is volt polgárháború. HmÉ Valami azért lehetett, ha másképp nevezték is, mert rögtön hozzáfűzte: "A hadsereg és a lázadók közti harc az 1992-es békekötéssel sem ért véget, a kisebb konfliktusokat leszámítva úgy 1996-tól lehet tartós nyugalmi állapotokról beszélni."

Mint ismeretes, a mostani formájában egy líbiai katonai bázison alakult meg a Tinariwen 1985-ben, ahol tagjai fegyveres kiképzésben részesültek, és az 1990-ben kirobbanó csatározásokban be is vetették a mali hegyekben. Az együttes rangidősének, Alhabibnak állítólag 19 golyó ütötte heg van a testén, ami pont tízzel több, mint amennyivel a lövöldözős gangsta rapperek csúcstartója, 50 Cent büszkélkedhet. Nem csoda hát, hogy a zenekarvezér rezzenéstelen, zordon faarccal adta elő a legfájdalmasabb bluesokat; s bár a koncert alatt csak egyetlenegyszer, a színpadról lefelé menet mosolyogta el magát, abban azért az emberöltőnyi küzdelem mellett a remény is megcsillant. A fiatalabbak már inkább barátkoztak, így beszélgetőtársam, az akusztikus gitárt preferáló Abdallah is. ' ahhoz a generációhoz tartozik, amely ráérzett a siker ízére, s mindent megtesz, hogy a nagyérdemű jól érezze magát. "Welcome to the desert" - szajkózta unásig széles vigyorával, mint valami idétlen idegenvezető, aki túljátssza a szerepét.

Azt olvastam valahol, hogy a Tinariwen zenéje olyan, mint a karavánjuk: a nomád életformából adódóan csak a legszükségesebb dolgokat viszik magukkal. S valóban, hiába volt három kiváló énekes-szólógitáros a színpadon, egyszerre szinte sosem játszottak, hagyták - a ritmus- és basszusgitár, valamint a djembe minimális kíséretével - érvényesülni az aktuális dalszerzőt. Bevallom, így elnézve őket, egyikük sem tűnt valami vérmes katonának. "Gitárokkal többre jutunk, mint puskákkal" - idézhető Abdullah, s végtére is közös az örömünk: az egykori fegyveres karaván ma a világzenei fesztiválokat járja.

(Köszönet a tolmácsolásért Gáldi Tamásnak)

Neked ajánljuk

Elveszve az éjszakában

  • Bacsadi Zsófia

Igen szerencsétlenül végződik egy kis színházi társulat éjszakája, amikor a takarítónő hamarabb hazamegy, és magával viszi az öltöző kulcsát.

Tuti Tati

Hatalmas a tülekedés Wes Anderson új filmjében, a korábbiaknál is nagyobb, pedig már A Grand Budapest Hotelben is annyi volt a sztár, a szín, a szimmetria – ó, az a híres andersoni szimmetria és keretezés! –, hogy alig látszott ki a sztori.

Elég ez?

  • Puskás Panni

A Kabarét az 1976-os magyar bemutatója (Ódry Színpad) óta közel negyvenszer mutatták be a hazai színházak. És vannak rendezők, ilyen az ősbemutatót jegyző Szinetár Miklós, de Alföldi Róbert és Bozsik Yvette is, akiket az anyag nem hagy nyugodni, és többször is színpadra állítják.

Újrarendezés

  • Erdei Krisztina

Az idei Fotóhónapról néhány hete még alig volt elérhető információ. A kivételt épp a ki­emelt eseményről, a kanadai Margaret Watkins kiállításáról szóló hír jelentette.

Hamis minden ízében

  • A szerk.

Október 23-án elfogtunk egy marslakót, körbeálltuk, és megkérdeztük tőle, mi jó honfiak: no, szemüveges barátunk (kicsinyded, szemüveges ürge volt, mondhatni nyüzüge), mit ünneplünk mi itt ma ilyen nagy sokadalomban?

0:1

  • A szerk.

Múlt pénteken a Kúria elkaszálta a kormány legújabb propagandamutatványának, a „gyermekvédelmi népszavazásnak” az egyik kérdését, azt, amelyik arról kérdezte volna az ország polgárait, támogatják-e, hogy „kiskorú gyermekek számára is elérhetőek legyenek nem­átalakító kezelések”.

Sokan, mégis kevesen

  • Lannert Judit

A két pedagógus-szakszervezet négy pontban foglalta össze a napokban legfőbb követeléseit, ezek közt szerepel a pedagógusok bérének emelése és a munkaterheinek csökkentése is.

Postatiszta nemzeti vagyon

Pár hete derült ki, hogy az állam 42 milliárd forintért vette át a Bélyegmúzeumot a Magyar Postától. Arról nem esett szó, hogy miért ennyiért és miért most, de arról sem, hogy a valóságban mi is az a Bélyegmúzeum, és milyen értéket képvisel.

„Az államnak van életvédelmi kötelezettsége”

  • Bányai György
Vajon bíróság elé citálható-e az állam akkor, ha nem tesz semmit a járvány megfékezése érdekében? Vagy ha épp túlzott agilisságával, lezárásaival és tiltásaival okoz elkerülhető károkat? És ki lehet a felperes? Maga az állampolgár? Vagy egy másik állam?

Lépegetve, lopakodva

  • Molnár Róbert

Szlovákia csendben elviselte, hogy hosszú éveken át támogatások érkezzenek Magyarországról az országba különféle csatornákon, ám a magyar állam nagyszabású termőföldvásárlási terveit már nem hagyták szó nélkül.

„Véletlenül rátalálnak”

Operatőrből lett filmrendező, de amikor elhagyta Ceaușescu Romániáját, mindent újra kellett kezdenie. Ausztráliába települve oktatóként folytatta, most pedig új filmmel jelentkezett: az Éjjeli őrjáratot a héten mutatják be a mozik.