"Hangosítók, az ének egyáltalán nem szól, a zenéből meg csak a basszust lehet hallani!" - sorakoztak az üzenőfalon az efféle SMS-ek a Volt Fesztivál Pet Shop Boys-koncertje alatt. Igaz, az előttük fellépő Fun Lovin' Criminalsszal ellentétben ők legalább kényszerszünet nélkül végigjátszhatták a programot, így a popikonnak számító duó még örülhetett is a "csupán" botrányos keverésnek. (Előzőleg pár percre teljesen elszállt a cucc.)
És szemmel láthatólag örültek is. A különben rezzenéstelen ábrázatú énekes, Neil Tennant többet mosolygott, mint az eddigi itthoni fellépésein együttvéve, a helyre kis színpadképet két táncos és három vokalista támogatta, s a végére előkerült egy magyar zászló is Tennant cilinderéből. Szóval, ha csak rajtuk múlik, hibátlan a műsor. (Azért hadd jegyezzem meg rögtön, külföldi sztárok ide vagy oda, show-ban erősebbek vagyunk mindenkinél: idén Szikora a tavalyi produkciójára is rápakolt, mindent vert, de tényleg, még a cultos Ian Astburyt is porba [vagyis a sárba] alázta pörgésileg, arról nem beszélve, hogy a Robi földig érő, kitűzős katonakabátja ezerszer ütősebb darab, mint Neil csili-vili kitüntetéses zubbonya.)
Persze bármennyire is fontos a megszólalás és a körítés, azért elsősorban mégiscsak a Pet Shop Boys zenéje az érdekes, már ha egy olyan érett albummal rukkolnak elő, mint a mostani Fundamental.
*
Magyar Narancs: Sok kritika az eddigi legjobb lemezükről beszél. A minőségre vagy inkább a zenei gyökerekhez való visszatérésre utal a lemezcím?
Neil Tennant: Amit elképzeltünk, azt a legteljesebb mértékben sikerült megvalósítanunk, s ebben nagy szerepe van Trevor Horn produceri munkájának. De hogy "visszakanyarodtunk" volna, azt nem gondolnám: sokkal változatosabb ez az anyag annál, hogy bármelyik korszakunkhoz köthetnénk.
MN: Mi lenne akkor a szintipopot felváltó kategória? Talán az egyre gyakrabban felbukkanó "chamber pop" címke?
NT: Igen, ez elég találó. Epikus kamarapop - bár a Behaviour lemezünkre inkább illett ez a meghatározás.
MN: Az együttes zenei megújulásában felmerül egyáltalán a naprakész hangzások keresése? Tegnap itt az egykori Kraftwerk-tag, Karl Bartos olykor modernebbnek tűnt, mint sok mai elektronikus formáció.
NT: A frissesség nem igazán az új külső forrásokból, inkább egy eredeti inspirációból ered. Emellett élvezet nélkül nem megy, a Pet Shop Boys nem azért zenél, mert aláírtunk egy szerződést. Természetesen megesik, hogy egy-egy lemezfelvételi szakasznak szörnyű a végeredménye, s egyből a kukában landol a szám, mégis, a mai napig mágikus hatással van rám, amikor a stúdiózás végén a "semmiből" előterem egy új dal.
MN: Cirka két évtizede táncoltam utoljára diszkóban a számaikra, ma viszont nehezen találnék olyan nagyobb táncklubra, ahol Pet Shop Boys szól.
NT: Ami azt illeti, Angliában a lemezhez készült remixek elég jól mennek, a Fundamental létezik dupla kiadásban is, és a második CD-jét szeretik a dj-k. Persze értem a felvetést, hiszen az egész klubszcéna gyökeresen megváltozott úgy másfél évtizede, ami annyit tesz, hogy eltűntek a dalok. Egyébként amióta bejött az electroclash Londonba, vannak olyan helyek, mint például a Nag Nag Nag, ahol megint elkezdtek régi és új elektrodalokat játszani.
MN: Ezzel együtt sokan hiányolják az aktuális tánczenékből azt a valamit, amit - szexuális orientációtól függetlenül - szinte csak a melegklubok dj-szettjeiben találnak meg.
NT: Van egy fontos különbség a klubokban játszott pop és a house-nak nevezett műfaj között: a popzene nem drogzene. A mai tánczenében az extasy és a többi tudatmódosító igen fontos tényező, így teljesen másról szól az együttlét. És mivel számos "gay club" játszik drogos muzsikát, én a jó tánczenét nem kötném kifejezetten a meleg kultúrához. Ez a "popdolog" megtörténhet mindenhol, "straight clubokban", rockkoncerteken, bárhol, ahol az emberek összegyűlnek és együtt éneklik a számokat, akármilyen nyálasnak is tűnik sokaknak. A jó popban van egyfajta tiszta eufória, úgy hiszem, ez köti össze az egészet.
MN: Mintha "angyali" tánczenévé próbálná transzformálni a tradicionális diszkót.
NT: Igen, határozottan tetszik a jelző. A vokálok felvételénél néha kifejezetten valamiféle felsőbb, magasabb régiót keresek.
MN: Másfelől meglehetősen "földközeli" a zenéjük, nem egy szociálisan érzékeny, a világ globális problémáival foglalkozó daluk született, mint például a Sodom and Gomorrah Show. Mi aggasztja manapság leginkább?
NT: A szabadságunk elvesztésétől tartok. Olyan veszélyeztető tényezőket említenék, mint a csúcstechnológia ártó szándékú felhasználása, az alapvető emberi szabadságjogokba történő beavatkozás legitimációja "a terror elleni háború" jelszavával, illetve a végsőkig kontrollált társadalmak berendezkedési mintáinak követése. Nagyon veszélyesnek tartom, hogy olyan, gazdaságilag igen sikeresnek látszó országok, mint Kína vagy Szingapúr már nemcsak a politikusok, de a nyugati köznép számára is egyre vonzóbb képet mutatnak.
MN: A 20th century című dalban arról beszél, hogy az emberiség "megoldásai" sokszor rosszabbul sültek el, mint a kezelendő probléma. Mit vár a 21. századtól?
NT: Nem hiszem, hogy létezne egyértelmű válasz erre a kérdésre, de ahogy fajunk ténykedése is rendkívül szerteágazó, a totális rendszerek - nácizmus, szocializmus, a tudomány mindenhatósága, tömegtermelés - előbb-utóbb elbuknak.
MN: Akkor azért csak bízik abban, hogy egyre többen átérzik az Indefinite leave to remain (Meghatározatlan idejű tartózkodási engedély) című fohászát.
NT: Abban a dalban a bürokratikus nyelvezetet fordítottam át személyes imává. Egy Srí Lanka-i barátomtól merítettem az ötletet, ezt a szöveget pecsételik ugyanis az Angliába emigrálók útlevelébe, tehát egyaránt szól a konkrét és a képletes menedékkeresőkhöz.
MN: Mennyire érzi beteljesültnek a zenei küldetését?
NT: Szerintem sok van még hátra.
