Justin Adams: Gyermekkorom jó részét a Közel-Keleten töltöttem, mivel apám diplomata volt, és az arab ügyek szakértõjeként több országban is kiküldetésben volt. Ötéves koromban Chicagóból négy évre Libanonba költöztünk, majd két esztendeig Angliában laktunk, amit apám újabb négyévnyi egyiptomi szolgálata követett. Többnyire angol nyelvû iskolákba jártam, de sok arab tanárom is volt, s a nyelv ritmusa, a zene, az imára hívó ének belém ivódott. Tízévesen kaptam egy derbukát, gyakoroltam is sokat a dobolást, persze nem az arab zene járt a fejemben, amikor tizenhat évesen gitározni kezdtem. Pont akkortájt költöztünk vissza Angliába, amikor elindult a punk, és nagyon elkapott az energiája. Clash- és Pistols-koncertekre jártam, s kezdetben baromira bírtam, hogy nem kell virtuóznak lennem, ha be akarok kerülni egy bandába.
Magyar Narancs: Hogyan talált rá újra az arab zenére?
JA: Egy török út során, huszonegy évesen. És érdekes módon a helyiek muzsikája egyáltalán nem tûnt furcsának a punk vagy a reggae után, sõt, valahol ugyanazt jelentették mind. Az arab zenében is megtalálni az ismétlõdõ köröket, a táncosok transzát, és ugyanúgy benne van egy fájdalmas, sötétebb szín is, amit akár a rock 'n' roll életérzéshez is hasonlíthatnék. Szóval vettem egy török lantot, egy sazt, amit aztán sokszor elõvettem az elsõ zenekaraimban. Mire a többiek kedvesen érdeklõdtek: "Mikor megyünk kebabot enni?" Azt hitték, viccelek, pedig ez a zene bennem komoly, sokszor vad érzéseket keltett fel. Szóval ha körülményesen is, de azért lassacskán rátaláltam arra a pár emberre - fõleg a Londonban élõ marokkói zenészek koncertjein -, akikkel egyezett a felfogásunk. A nyolcvanas évek közepérõl beszélek, amikor még hiába kerested a világzene-szekciót a lemezboltban.
MN: Hogyan került kapcsolatba Jah Wobble zenekarával?
JA: Egy lemez fülszövegében olvastam, hogy Jah Wobble-t érdekli az arab zene, gondoltam, végre itt egy figura, egy hozzám hasonló alak, aki oda van az õrültebb dolgokért. Aztán egy kricsmiben belebotlottam egy régi gitárosába, jól elbeszélgettünk, majd két hét múlva csörgött a telefon, benne egy hang iszonyú cockney akcentussal: "Te vagy Justin Adams? Lenne egy turné. Hallottam, elég jól játszol." Potom ötven fontot ígért, aztán nyolc évet együtt töltöttünk. 1996 körül léptem ki az együttesébõl, akkoriban a gitározásomat nézve kissé elvesztettem az önbizalmamat. Próbáltam visszatérni a kezdetekhez, kis vázlatokat, rendkívül egyszerû dolgokat írtam. Nem is tudtam igazán, hogy mit csinálok, inkább csak játszadoztam.
MN: És a produceri munka?
JA: Egy barátom mutatott be a francia Lo'Jo zenekarnak. Abban az idõben elveszettnek érezték magukat, mert nem volt kiadói hátterük. Én pedig Wobble mellett elég sok tapasztalatot és kapcsolatot szereztem. Többek közt megtanultam, hogy a különbözõ forrású zenéket hogyan lehet egybeolvasztani, na nem intellektuális szempontból, hanem hogy izgalmasnak tûnjön.
MN: Hogyan kerültek Bamakóba?
JA: Angers - vagyis a Lo'Jo szülõföldje - Bamako testvérvárosa. S amikor meghívást kaptak, magukkal vittek, mert tudták, hogy menynyire szeretem az afrikai zenét. Lenyûgözõ élmény volt, egyszerre minden összeállt bennem. Maliban hihetetlenül inspiráló a zene közösségi jellege, ott mindenki együtt érzi a zenét, nincs távolság az elõadók és a hallgatók között. Nincs külön zeneszerzõ, mindenki része a "nagy gépezetnek", bevonják a gyerekeket is. Rendkívül mély és erõteljes hagyomány ez, azzal együtt, hogy a szépségük ellenére nem mindig a felhõtlen boldogságról tanúskodnak a dalok.
MN: Az afrikai zenék közül hozzám is a mali áll a legközelebb.
JA: Ezen én is sokat gondolkodtam. Részben talán az etnikai sokszínûséggel magyarázható, hiszen az erõs fekete-afrikai befolyás mellett Malinak megvan az õsi összeköttetése Ázsiával. Ali Farka Toure például ugyanazokat a skálákat használja, melyek a szudáni nép-zenében találhatók, szóval a keleti kapcsolat egyértelmû. Egyre jobban kezd kirajzolódni bennem egy zenei világtérkép, talán egyszer könyvformában is megjelentetem.
MN: A Desert Road címû szólólemeze ennek az afrikai utazásnak köszönhetõ?
JA: Lényegében igen. Bamakóból egy négyhúros lanttal, egy ngonival tértem haza, s egybõl nekiálltam a felvételeknek, szinte minden hangszert magam rögzítettem a hálószobámban. Két-három hétig csak otthon ültem ezekkel a furcsa kis atmoszferikus darabokkal.
MN: Hogyan lett a "magánszámból" koncertzenekar?
JA: Amikor összeállt a Wayward Sheiks, a számok rögtön önálló életet kezdtek élni. Elõször öttagú volt az együttes, de most egy minimálformációt alkotunk Salah Dawson Miller ütõhangszeressel és Andy Cox (ex-Beat, Fine Young Cannibals - a szerk.) gitárossal. Amióta Robert Plant felkért, hogy csatlakozzak a zenekarához, a saját dolgaimat kicsit háttérbe kell szorítanom.
MN: Planttel hogy jött össze?
JA: Valahányszor Maliba megyek, mindig valami fontos dolog tör-ténik az életemben, olyan ez, akár egy mágia. A második utamnak az volt a célja, hogy a Tinariwen nevû tuareg zenekarral felvételt készítsek az elsõ sivatagi fesztivál kapcsán. Egy hónapot töltöttem Afrikában, miközben semmi bevételem nem volt, és mire hazatértem, teljesen leégtem - otthon várt a rengeteg számla s a többi. És egyszer csak csörgött a telefon, a végén Robert Planttel. Mit akarhat tõlem, a fenébe is, én nem tudok úgy játszani, mint Jimmy Page - gondoltam. Ám "valami olyat játssz, mint ami a lemezeden van, nem akarok rock 'n' roll cirkuszt", szólt a kérés. Szóval összehoztunk egy próbát, elkezdtem riffelgetni, õ meg ráénekelt egy gyönyörû bluest, ami a Dreamland mellett a Festival of the Desert címû válogatáson is hallható.
MN: Plantet hogyan vette rá a sivatagi útra?
JA: Nem kellett gyõzködni, meséltem neki az elsõ fesztiválról, õ meg kérte, hogy ha legközelebb megyek, szóljak feltétlenül. Kicsit persze féltem, hogy tényleg eljön, hiszen rám hárult minden felelõsség, ugye ott nincs turnémenedzser, nincsenek biztonságiak.
MN: Mit kell tudni egy ilyen fesztiválról?
JA: Ha errõl beszélek, még most sem akarom elhinni, hogy ez történt velem. Az életem legfontosabb kalandja volt, valami, amirõl mindig is álmodtam. Az elsõ fesztivál alkalmával olyan helyekre jutottunk el, ahol tizenöt éve nem járt fehér ember, annyira tartottak a tuareg fegyveresektõl. Tulajdonképpen az 1960-as évek elejétõl, Mali függetlenségének a kivívásától folyamatos az ellenségeskedés a kormány fegyveres erõi és a tuaregek, vagy ahogy magukat hívják, a Kel Tamashekek között. Véres lázadások, leszámolások, líbiai menekülttáborok jellemzik ezt a korszakot, a tuareg harcosok Kaddhafitól fegyvereket kaptak, a líbiai vezetõ pedig saját háborús céljaira használta õket. A Tinariwen, a legjelentõsebb tuareg együttes 1982-ben alakult, s posta és telefon hiányában az ellenállási mozgalom legfontosabb hírvivõje lett. A kilencvenes évek közepéig be voltak tiltva Maliban és Algériában, Bamakóban egyetlen kazettájukat sem lehetett kapni, aztán a tûzszünet után alábbhagyott az erõszakhullám, és a Tinariwen visszatér-hetett Maliba. Manapság már megszorítás nélkül játszhatnak az országban, és a harcra buzdítás helyett a megbékélésrõl, az újjáépítésrõl énekelnek.
Szóval az úti célunk, Kidal városa addig a "világ másik felén élõ ellenség" földjének számított. Gyanús volt már az elején, hogy Gao városának "repülõterén" nincs kifutópálya, a göröngyös földön landoltunk. A városból kiérve egy idõ után elfogyott az út, két napig semmi mást nem láttunk, csak homokot, éjszaka pedig a semmi közepén vertünk tábort. Egyébként elképesztõ volt, hogy tuareg kísérõink mennyire ismerték a sivatagot, de hát valaha ennek a teve- és kecskepásztorkodással foglalkozó népnek a karavánjai juttatták el az árut a Szaharától a Földközi-tengerig. Hogy rejtsék az érzelmeiket, a férfiak takarják el az arcukat az idegenek elõl, persze a homok, a legyek és a forró levegõ ellen is így védekeznek. Nomád harcosoknak mondják õket, ugyanakkor lenyûgözõ emberek. Eleinte nagyon törékeny alapokon állt a kapcsolatunk, nekünk is bele kellett szoknunk, hogy az összes nyugati ember egyetlen sátorban alszik, az étel meglehetõsen vadnak tûnt, a vízellátást limitálták, nem igazán lehetett mosni, mosakodni, ráadásul a készülõ lemezfelvételen csak a késõ esti órákban lehetett dolgozni, mert csak akkor volt áram. A külön szállítmánnyal érkezõ erõsítõinket pedig törvényen kívüli fegyveresek rabolták el, s csak a Tinariwen egyik gitárosa, egy ünnepelt harcos közbenjárására kaptuk vissza.
MN: Honnan szerzik a gitárokat?
JA: Nos, ez érdekes kérdés, ugyanis nincs sok hangszerük: két gitár ha jut harminc emberre, azt adják kézrõl kézre. Állandó felállásról sem beszélhetünk, hiszen gyakran megesik, hogy valamelyikük elmegy a sivatagba, és hat hónapig a színét se látják. A beszerzésrõl különben azt hallottam, hogy a gitárokhoz sokszor Algériában jutnak, Kalasnyikovért. Dobjaik sincsenek, leginkább fõzõedényeken ütik a ritmust. Na most képzeld el azt a fesztivált, ahol nincs áram, reflektorfény, belépõjegy, csak sátrak, tevék, pár dzsip és a zene, tele varázslatos pillanatokkal. Emlékszem, amikor elõször jelent meg a Tinariwen-gitáros Ibrahim a sátorban. Besétált az elemes erõsítõjével, azzal a távolba meredõ tekintettel a szemében, teáztunk kicsit, majd elkezdett halkan játszani. Annyira ismerõs volt az a zene, pedig nem hallottam soha, mintha az általam ismert összes stílus párlatát hozta volna létre.
MN: Visszajár a fesztiválra?
JA: Sajnos nem tudok minden évben elmenni, nagyon drága az út. Az elsõn és a harmadikon voltam, az idei kimaradt, de biztos, hogy megyek még. Már a négyéves fiam is azzal nyaggat, hogy vigyem el. Afrika fantasztikus élmény, sok olyan kérdésre adott nekem választ, amikre a könyvekben nem találtam. Revelatív volt annak a "szvingnek" a megérzése, amirõl John Lee Hooker és a többi amerikai bluesénekes beszél. Rájöttem, hogy a mi négy ütemünk felosztása nyolcadokra, tizenhatodokra azért nem igazán érdekes, mert nem így lélegzünk, nem így járunk, nem így táncolunk, nem így szeretkezünk. Figyeld meg, hogy még egy répát sem tudsz gépies tizenhatodokban felszeletelni, vagy nézd meg, hogy milyen ritmusban dobog a ló. Az afrikai ütem gyökere az élet ritmusa, ami persze beáramlott az összes népzenébe, hiszen ezt a szvinget bizonyos formában megtalálod a kelta vagy a magyar népzenében, s a blueson keresztül a rock 'n' rollban is.
Van egy ma is játszott számom, egy négyezer évvel ezelõtti vak griot zenészrõl szól, aki pénztelenül áll a sivatag közepén, s mindene, ami van, egy melódia. Az õ gyõzelmérõl szól a dal, hiszen az igazi gyõztesek nem a csatát nyerõ tábornokok. Annak a vak zenésznek a hangsorai még most is élnek, még mindig ugyanerre a ritmusra táncolunk.
Bognár Tamás
