Produkciójuk - a közönséggel ellentétben - nem süppedt a soproni sártengerbe, de annyi tanulság azért leszűrhető, hogy egy jól egybegyúrt downtempolemez és egy nagyszínpados koncert nehezen mosható össze. A népes publikum persze így is hálásnak mutatkozott, elvégre a stílus egyik meghatározó zenekara járt először nálunk.
*
Magyar Narancs: Közel egy évtizedes pályafutásotok során többször jelentek meg új műfaji címkék a zenétekkel kapcsolatban. Most éppen hogy állunk, lounge vagy chill out?
Eric Hilton: Nos, mi valójában sosem hívtuk így a zenénket. A címkézés során a triphopból valamikor leftfield lett, aztán downtempo, de sosem rajongtam ezekért az elnevezésekért.
MN: Pedig azt olvastam egyik interjútokban, hogy a 21. századi lounge-ot szeretnétek létrehozni.
EH: Ezt valaki más találta ki, én sosem mondanék ilyet. A lounge terminust különösen nevetségesnek találom, hiszen azt jelenti, hogy az emberek üldögélnek, dumálgatnak és italoznak valahol, és közben valami zene szól. Ez sok ezer éve működik, nem egy új találmány, de a zenének ebben csak másodszerepe van. Mi pedig arra törekszünk, hogy a miénk többet jelentsen ennél.
MN: A kezdetektől számos befolyásra utalnak a szerzeményeitek: dub-reggae, afrikai, latin, indiai hatások, rap, aztán a különböző elektronikus irányzatok, míg az éppen aktuális lemezeteken olyan rockzenészekkel kollaboráltok, mint Perry Farrell vagy a Flaming Lips együttes. Miben rejlik a saját találmány?
EH: Azt csak a sorok között találod. Nem csinálunk sem tradicionális rockot, sem tiszta reggae-t vagy afro beatet, mert akkor kor-látok közé szorulnánk. Inkább a képünkre formáljuk a különböző műfajokat, s beleinjekciózzuk az érzékenységünket.
Rob Garza: Nem is akarjuk ezt zeneileg leírni. Az a legnagyobb öröm, hogy szabadon csinálhatjuk, amit akarunk, és új dolgokat fedezhetünk fel. Nem szeretnénk leragadni.
MN: Ezzel együtt jól érzem, hogy most a konvencionálisabb dalformák felé fordultok?
EH: Igen, egyre inkább. Kicsit már unalmassá vált a sok instrumentális zene, meg hogy a stúdióban folyton ketten nyomogattuk a gombokat. Bírjuk a vokális zenét, és vannak használható ötleteink, úgyhogy a dalszerzést természetes fejlődésnek tartom.
MN: Nehezebb énekesekkel dolgozni?
EH: Kezdetben annak tűnt, de már belejöttünk, szóval lassan valami új kihívás után kellene néznünk...
MN: Úgy tudom, olykor csak a számok alapjait küldtétek el az énekeseknek, ők meg rájátszottak.
RG: Hát volt rá példa. David Byrne pont turnézott abban az időszakban, így oda-vissza küldözgettük a zenei szkeccseket, hét hónapba telt, mire összejött az eredmény. A Flaming Lipsszel is a könnyebben kivitelezhető meg-oldás mellett döntöttünk, lévén New York-iak, de a többi énekessel együtt dolgoztunk a stúdióban. Ez több rugalmasságra ad lehetőséget, és közvetlenül követheted a dal alakulását.
MN: Lemezkiadói tevékenységeteket is egyre komolyabb elismerés övezi - az ESL (18th Street Lounge) mára egy tucat rokon mentalitású zenekar istállójává vált. Mekkora jelentőséget tulajdonítotok annak, hogy zömmel európai művészekkel dolgoztok?
RG: Mindig különösnek tartottuk, hogy az európai zenével társítanak. Ha megnézed az olyan zenekarokat, mint mondjuk a Jazzanova, teljesen egyértelmű, hogy az európai "elektronikus érzékenységük" mellett a fő befolyásuk a dzsessz és a brazil zene, vagyis, hogy a gyökereik Amerikából erednek. De amúgy soha nem figyelem, hogy egy zene amerikai vagy európai, a kérdés csak az, hogy tetszik-e.
MN: Milyen most az underground színtere Washingtonban?
EH: Undergroundszíntér mindig is lesz, akár a mifelénk domináló indie rockot, akár az egyre növekvő számú hálószoba-producereket nézed. Ráadásul nekünk, akik részben a punkon nőttünk fel, ott van követendő helyi példaként a Dischord, a Fugazi kiadója. Igazi hősök a szemünkben, a mai napig átjár ez az érzés, ha a sarkon öszszefutok valamelyik taggal.
MN: Számos dalotok reflektál a világ politikai, szociális kérdéseire. A "conscious reggae" mintájára azt mondhatnánk, hogy "öntudatos chill outot" játszotok, hiszen folyvást olyan témák bukkannak fel a szövegekben, mint a szétcsúszó demokráciák, a globális helyzetromlás és a többi. Mennyire követitek a napi politikát?
EH: Nem igazán. Újságot egyáltalán nem olvasok, időpocsékolásnak tartom. A világpolitika jelenlegi folyamata egyfajta koncentrációnak mondható. Ha megnézed a törekvést Európa egy testbe tömörítésére - hogy ezzel mindössze pár ember uralhassa az egész kontinenst -, vagy hogy az Egyesült Államokban a szövetségi kormány hatáskörének kiterjesztésével mennyire csökkent az egyes tagállamok korábbi önrendelkezési szabadságfoka, ugyanazt látod mindenhol: a nagyhalak és az üzleteik egyre kiterjedtebbek lesznek.
RG: Az egész szórakoztató-iparág pár cég kezében van, ugyanígy a tájékoztatás.
MN: Készülhetünk a rasták által oly sokat emlegetett Armageddonra?
EH: A kérdés csak az, hogy részt veszel-e benne vagy sem?
MN: Hol a mozgástér az ellenállásra, már azon túl, hogy a protestáló dalaitokat hallgatjuk?
EH: Azért van még számtalan kis "hülye" dolog... Ha például egy Wal Mart-szerű üzletlánc beérkezik a városodba, akkor megteheted, hogy nem náluk vásárolsz, hanem a kis helyi boltban. Ha CD-t akarsz venni, akkor lehetőség szerint egy független lemezboltban vásárolj, ne a megastore-ban. Az ételed ne a multiktól agyonmarketingelt, kemikáliákkal teletömött szar legyen, szóval minden apró dologban kifejezheted az egyéni állásfoglalásod.
MN: Megváltozhat ettől valami?
EH: Példa lehet az USA-ban a Clear Channel története: a mamutcég központosította a koncerthelyszíneket, aminek az lett a vége, hogy az emberek már alig járnak ezekre a helyekre, mert így lázadnak az ellen, hogy unalmassá váltak. Gondolom, egy valamikori kommunista országban, ahol a választási esélyek meglehetősen kicsik voltak, tudod, hogy milyen érzés lehet, amikor valamitől besokallsz.
MN: Hogyan tudjátok a függetlenségeteket megtartani a lemezcégetekkel szemben, amikor a kiadói üzletág egyre hanyatlik?
RG: Sosem társultunk egyetlen multival sem, nem is tudjuk, milyen a másik út.
MN: Kaptatok ajánlatokat.
RG: Régebben kaptunk, de fel sem merült, hogy megfontoljuk. Élvezzük, hogy a saját zenénket adhatjuk ki, ez a legnagyobb jutalmunk.
EH: Az persze tény, hogy a lemezpiacnak kilátszik a feneke a gatyából, úgyhogy nekünk is egyre többet kell agyalnunk a kiadónk pénzügyi helyzetén.
RG: Mint minden a világban, ez a piac is egyre megfoghatatlanabb. A pénzzel együtt a lemez is eltűnik a látótérből, szembe kell néznünk azzal, hogy már nincs igény a csomagolásra, maradnak a fájlok meg a bankszámlaszámok.
MN: Hisztek a zeneterjesztés online formáiban?
EH: Persze, bizonyos mértékben ez a legkönnyebb módja, hogy eljuss a közönséghez. Szerintem egy-két év, és a lemezek fele vagy még nagyobb hányada így kerül a piacra.
RG: Ám az öregebbje nem akar letöltögetni, ahogy én is a CD-t szeretem, szóval még mindig van egy csomó ember, akit megérint, ha egy szép borítót tarthat a kezében.
EH: De a fiatalok másképp gondolkoznak.
MN: Valahogy akkor is prezentálni kell majd a terméket.
RG: Ki tudja, talán a mi mentalitásunk túlságosan elavult. A különböző hardware-ek fejlődésével egyre több lehetőség lesz a multi-médiás anyagok letöltésére, több információt, képet és videót kaphatsz, valószínűleg a képernyő is nagyobb lesz idővel.
EH: És akkor majd megint jön egy új formátum, és mindent kezdhetsz megvenni az elejéről. Mert ez fog történni, biztosan.
RG: Az idejétmúltságot építjük.
EH: Őrület ez, csak nevetni lehet rajta.
