Hosszabb élettartam (Cedric Brooks, Skatalites)

  • Bognár Tamás
  • 2003. augusztus 21.

Film

Magyar Narancs: Ha jól tudom, 1983 óta tagja a Skatalitesnak.

"A Skatalites nélkül nem létezne reggae" - hallható sokfelől e kissé sarkosnak tűnő kijelentés, de annyi bizonyos, hogy a zenekarnak meghatározó szerepe volt a műfaj létrejöttében. A Sziget Világzenei Színpadán, egy jóféle jamaicai zenetörténet-óra felvezetése után pedig az alábbi konferansz hangzott el: "És most jöjjön egy Skatalites-szerzemény, az első reggae, amit valaha írtak: a Rock Fort Rock." A Skatalitesot mindig a fúvósszekció egyik szólistája vezette, ezt a posztot tölti most be Cedric Brooks, a maga 60 évével Benjáminnak számító szaxofonos, fuvolás, kürtös.

Cedric Brooks: Egy időre valóban akkor csatlakoztam a zenekarhoz, amikor abban az időben újra összeállt hivatalosan is. (Az 1964-ben alakult kilenctagú együttes csupán másfél évig létezett eredeti formájában. A feloszlás oka egy tragikus haláleset volt, a zenekar és a skaéra egyik vezető szerzője, a harsonás Don Drummond leszúrta táncosnő barátnőjét. Drummond egy elmegyógyintézetben halt meg 1969-ben. Noha számos tag továbbra is együtt zenélt, majd húsz évet kellett várni az új Skatalites-formációra - a szerk.) Az elmúlt két évtizedben többször is játszottam velük, de állandó tagnak tulajdonképpen csak négy éve számítok.

MN: Jelenleg kiket hallhatunk az eredeti felállásból?

CB: A basszus-dob párost, Llyod Brevettet és Lloyd Knibbet, Lester Sterlinget altszaxofonon, valamint a ma este fellépő egyik énekest, Lord Tanamót, hiszen ő is már a kezdetektől fogva fellépett a Skatalitesszal.

MN: Az együttes zenei bölcsőjének egy katolikus iskolát tekinthetünk Kingstone-ban. Ha később is, mint az alapító tagok, de ön is oda járt.

CB: Így van, ez volt az Alpha Cottage Fiúskola, egy kvázi javítóintézet, amely apácák védnöksége alatt állt. A különlegességét az adta, hogy a szokványos tantárgyak mellett kiemelt zenei képzés folyt az intézményben. A hosszú évek alatt ott tanuló diákokból aztán százával kerültek ki a későbbi hivatásos zenészek.

MN: Hogyan alakult ki az a zene, amit ma skának hívunk?

CB: A jamaicai lemezipar megjelenése előtt a zenénk legnagyobb részét az USA-ból importáltuk. Azt a populáris zenét - rhythm & bluest, boogie-t, big band alapú dzsesszt - játszottuk, amit onnan hallottunk a rádióban. Ez volt a mi vendéglátós korszakunk, különböző hotelzenekarokban nyomtuk a Chubby Checkert meg a Nat King Cole-t. A váltás a 60-as évek elejére tehető, amikor létrejöttek az első jamaicai stúdiók. Kezdetben az amerikai slágerek feldolgozásait rögzítettük, majd a lemezipar fejlődése arra ösztökélt, hogy a saját kultúránkat is hozzáadjuk a zenéhez. Az adalék a mento volt, a mi afrikai gyökerű, tradicionális zenénk, s ezzel a lokalizált amerikai áramlatok sokkal befogadhatóbbá, táncolhatóbbá váltak számunkra. Nos, a ska valójában ebből a keveredésből alakult ki.

MN: Mikortól használták a ska kifejezést?

CB: Pontosan nem lehet megmondani, valószínűleg egy spontán kialakult hangutánzó szó, amely a zene lüktetését - ska, ska, ska - adja vissza. A hangsúly itt a gitáron van, ami a fő ritmust viszi.

MN: Bob Marley az egyik riportjában a ritmusokon keresztül magyarázza a ska, a rock-steady és a reggae közti különbséget.

CB: A ritmusok természetesen eltérőek, de ez nem csupán ütemek kérdése. Az emberek mindig az éppen aktuális életérzésüket viszik a zenéjükbe, s ezek a korszakhangulatok jól tükröződnek a jamaicai zene alakulásában.

A mi hagyományos tánckultúránk a "sound system" - előre rögzített zenére, bakelitlemezekre táncoltunk. A vezető sound systemek között valóságos harc folyt a hallgatóság megszerzéséért. A két fő rivális, Clement "Coxsonne" Dodd és Duke Reid közötti versengés aztán tovább folytatódott, amikor mindketten önálló stúdiót alapítottak, előbbi a Studio One-t, utóbbi a Treasure Isle-t. Idővel mindkettőnek kialakult egy saját, markáns hangzásvilága, ekkor már nem másoltuk a zenét. Erre a korszak-ra a nagyfokú individualizmus, az igen aktív, önálló tánclépések (a spárgától kezdve mindenféle pörgések stb.) jellemzők.

MN: Hogyan fejlődött ebből tovább a rock-steady?

CB: Talán ironikus, de szintén amerikai befolyásra. Amikor a főleg szerelmes, lágyabb megszólalású dalok kezdtek beáramlani, mi is próbáltuk reprodukálni ezt a fajta lelassultabb hangzást. Ez a zene arról szólt, hogy a fiú és a lány összebújhassanak a táncparketten. Na és ezután jött a reggae, amely már teljesen jamaicai "találmány", a ritmusa valahol egyesíti az előbbi kettőt, se nem gyors, se nem lassú, s teljes szabadságot ad az egyénnek annak eldöntésében, hogy társsal vagy inkább magában szeretne táncolni. A Skatalites jelen volt mindhárom műfaj megszületésénél, ezért érezzük feladatunknak, hogy mindegyik stílust játsszuk, ápoljuk a tradíciót.

MN: Miben látja annak az okát, hogy bár a Skatalites számos kiváló énekessel dolgozott együtt a mai napig, mégis zömében instrumentális felvételeket készít?

CB: Ha már ismersz egy dalt egy általad nagyra tartott előadótól, nem biztos, hogy kedvelni fogod egy másik énekes tolmácsolásában. A mi hangszeres feldolgozásainkra viszont úgy énekelhetsz, ahogy neked tetszik. Így a daloknak hosszabb lehet az élettartamuk, segítünk a fennmaradásukban.

MN: S meddig tudják folytatni? Az egykori zenekarvezető, Tommy McCook 1998-ban meghalt, utána egy évvel az ön elődje, Roland Alphonso a színpadon esett össze infarktussal. Meddig lehet még pótolni egy-egy ős skatalitesost?

CB: Ki tudja. Ez az élet része, valakinek mindig mennie kell. Ameddig tartjuk a hitünket és megvan az akarat, folytatjuk.

Bognár Tamás

Neked ajánljuk