"Elég nagy itt a zaj" - mondja Mari Boine a Sziget Világzenei Színpadán, s eléggé feszengve várom a bejelentés folytatását, ugyanis a norvégiai lapp énekesnő húsz perccel a koncertje előtt még beszélni is alig tudott. Megfázásából eredő suttogásával, illetve köhögésrohamaival a felvevőm nem tudott mit kezdeni, pár perc után a szívélyes "sámánnő" meg is kért az interjú másnapra halasztására. Ám a koncert eleji tényközlés után nincs mentegetőzés, semmi elnézést, meg "tudják, a sarkkörön meglehetősen metszők a szelek", van viszont nekiveselkedés, összekulcsolt kézzel imádkozás, és hát olyan csontig hatoló hang, hogy az ember hitetlen része hirtelen össze kell roskadjon az igézetben.
*
Mari Boine: Idefelé a repülőn a náthám miatt bedugult a fülem, azóta félig süket vagyok. Három nappal ezelőtt is hasonlót éltem át, akkor sem tudtam elképzelni, hogyan fogok bármiféle hangot kipréselni a torkomból. Ráadásul pont otthon, Számiföldön (Lappföld - a szerk.) játszottunk, és úgy voltam vele, hogy épp most turnéztam végig a világot, nehogy már pont nálunk ne tudjak színpadra lépni, azért is megpróbálom. Az előadás után aztán nem kis döbbenetemre életem egyik legjobb koncertjeként méltatták a műsort.
Magyar Narancs: Hogyan fest egy otthoni koncertje, milyen a közönség reakciója?
MB: A mostanit egészen fönt északon rendezték, egy olyan vidéken, ahol a norvégok és a finnek mögött a számikat hosszú-hosszú ideje semmibe vették. Ezúttal azonban több mint ezren eljöttek, sírtak, nevettek, örvendeztek. Norvégiában számiul énekelni még mindig egyféle politikai megnyilvánulásnak számít, de azért sokat javult a helyzet, főleg az elmúlt évtizedben.
MN: Ami nem kis részben önnek köszönhető.
MB: Pokoli küzdelemként éltem meg az elmúlt negyedszázadot, vannak eredményeink, nyitottabbá váltak az emberek, de még közel sincs megoldva minden problémánk. Korábban afféle egyszemélyes pártként sokkal harciasabban viselkedtem, mára leadtam a mérgemből, nyugodtabb vagyok. Kicsit belefáradtam a mai médiavilágba, hogy száz interjúban magyarázzam egy korábbi nyilatkozatomat.
MN: Igaz, hogy a számi populáció megduplázódott az elmúlt pár évtizedben?
MB: Az egyik költő barátom szavaival élve: a számik nem a kórházban születnek, hanem a szekrényből jönnek elő. Nézd, egészen 1972-ig rendeletileg tiltották a számi nyelvű oktatást, tehát tizenhat éves koromig esélyem sem volt az anyanyelvemen tanulni. Generációról generációra folyt az agymosás, úgy nőttem fel, hogy az őseim kultúrája, a múltunk, a vallásunk semmit sem ér, apám is ezt a "semmik vagyunk"-ot hajtogatta folyvást. Hatalmas szégyenérzet munkált bennem, rendes, keresztény norvéggé akartam válni. A tanárképző főiskoláig meg se fordult a fejemben, hogy én valaha számiul fogok énekelni, vagy hogy egyáltalán éneklésre adom a fejem. Addig csak zsoltárokat énekeltem a templomban, a családban tilos volt minden egyéb ének vagy tánc. Úgy húszéves koromban kezdtem el gyakorolgatni a többiekkel az iskolában, kicsit zongoráztam is, de ha énekeltem, akkor nagyon elcsendesedett mindenki. Megéreztem, van mit keresnem ezen a téren, szóval kinézett egy szép kis norvég popénekesi karrier.
MN: S honnan jött a váltás sugallata?
MB: Megtalálod az új lemezem borítóján.
MN: Azon egy idős sámánnő fotója látható, nem?
MB: Valójában nem fénykép, hanem számítógépes grafika, egy kiállításon láttam meg. Ennek ellenére azonnal felismertem benne az arcot, aki a fülembe súgta 27 éve, hogy válasszak másik utat.
MN: Volt egyébként lehetősége sámánéneklést tanulni?
MB: Az egész sámánhagyományt próbálták teljesen eltörölni, a népi gyógyászatban maradt meg talán valamennyi a gyakorlati oldalából. Persze a tradicionális éneklésnek szintén akadtak maradványai, később már lett lehetőségem ellesni a technikákat, találtam könyveket, de a falunkban például soha nem hallottam yoikot, mivel a keresztény számik az ördög zenéjeként aposztrofálták saját énekstílusukat. De ugyanez vonatkozott a dobolásra, a közönség eleinte annyira félt a sámándobjaimtól, hogy rájöttem, jobb a békesség, s inkább abbahagyom egy időre a használatukat.
MN: Ennyire a gonoszhoz kötötték ezt a zenét?
MB: Annyira, hogy amikor apám meghallotta, mit csinálok, rögvest kihirdette: "Eladtad a lelked az ördögnek, örökre elvesztél!" Úgy halt meg, hogy soha nem jött el egyetlen koncertemre se, anyám meg követte mindenben. A zeném részben ebből a szüleimmel folytatott küzdelemből ered, csupán lélegezni szerettem volna szabadon, büszke akartam lenni népem örökségére. Mert egy dolog a külső hódítók elleni harc, bátran szembeszállsz az ellenséggel, de részemről az igazán gyötrelmes csatát a családommal vívtam - az apádat mégsem lőheted le. Egyébként nagyon szomorú ez a ráerőltetett kapcsolat a népzenénk és az ördög között, az egészet a keresztény gyarmatosítók hozták magukkal, ugyanis az ige mellett az alkoholt is buzgón terjesztették, amit a számik korábban nem ismertek. A papok betiltották az összes rituálét, magát az éneklést, de persze az emberek, amint beittak, olyan dolgokat kezdtek el "művelni", amiket korábban mindig is tettek. A tradíció a pián keresztül került felszínre, ez érthető, de semmi köze az én spirituális megközelítésemhez. Norvégiában az istenhit javarészt a vasárnapi misével egyenlő, az én kultúrámban viszont a mindennapokban találod, hétköznapi élet és vallás kéz a kézben jár. Nálunk a közelmúltban a norvég hercegnő szinte sokkolta az országot, amikor kiderült, hogy a homeopátiás tanulmányai után most az angyalokkal való találkozás lehetőségeit firtatja a lehető legnagyobb publicitással kísérve. Kényelmetlen kérdések kerültek hirtelen a felszínre, s bár nem vagyok benne biztos, hogy a hercegnő tisztában van-e a szerepével, a dolgok mindenesetre néha csak úgy megtörténnek, mintha kiválasztanának bennünket egy feladatra. Csodálattal figyeltem ezt a felfordulást, végre valami kihívás, valami erőpróba ennek a nemzetnek.
