"Álomkonyhában" (Skip McDonald, Little Axe)

  • Bognár Tamás
  • 2004. április 29.

Film

"Nyitva akarom hagyni a kapukat, 21. századi bluest szeretnék játszani" - mondta Skip McDonald egy évtizede, Little Axe nevű zenekara indulásakor. Akkoriban úgy tűnt, hogy a zeneszerző-gitáros-énekes szerteágazó zenei pályafutásában csak egy újabb kaland ez az irány, de immár a Little Axe negyedik albuma és az A38 hajón adott koncertje is azt tanúsította: a blueszal McDonald nem máshova, mint hazatalált.
"Nyitva akarom hagyni a kapukat, 21. századi bluest szeretnék játszani" - mondta Skip McDonald egy évtizede, Little Axe nevű zenekara indulásakor. Akkoriban úgy tűnt, hogy a zeneszerző-gitáros-énekes szerteágazó zenei pályafutásában csak egy újabb kaland ez az irány, de immár a Little Axe negyedik albuma és az A38 hajón adott koncertje is azt tanúsította: a blueszal McDonald nem máshova, mint hazatalált.

Skip McDonald: Ezt érezned kell. Nem hiszem, hogy én vagy bárki más el tudná magyarázni a blues értelmét. A Beale Streeten (a blues memphisi fellegvára - a szerk.) vagy később Chicagóban sem tudták, mi az a blues; nem tudták, mit játszanak. Nem a szavakon múlik, lényegében három-négy szó is elég, hogy fújhasd a magadét. Ha annyit írsz, hogy "felébredtem reggel", nagyjából meg is vagy, akár úgy folytatod, hogy "és van egy jó csajom", akár úgy, hogy "ó, igen, elhagyott a nőm". Csak az a lényeg, hogy az életedről szóljon.

Magyar Narancs: Nem éppen zenei terminusokról beszél.

SM: Mindenki kategorizál, hogy meddig blues, vagy honnan dzsessz, holott a zene gyökerei valójában beláthatatlan messzeségbe nyúlnak vissza. Bizonyos elemei Afrikából jöttek, mások Európából, megint mások Indiából, s mindez összemosódik. Inkább a zenészek hozzáállásában rejlő különbség az, ami megfogható: van a színpadra született szórakoztató fajta, aztán a tudományos megközelítésű matematikus agy; egyesek nagyszerűek a stúdióban, másoknak a koncertezés megy jobban. Ezek a különféle készségek szerencsés esetben egyesülhetnek egy-egy emberben is, de az állandó osztályozás őket sem kíméli. Van, akinek azt kell bizonygatnod, hogy mennyire naprakész vagy a legfrissebb komputer-technikákban, mások meg épp az elektronikus hangzástól akadnak ki, s beszólnak, amiért nem a tradíciót követed: "Miért nem úgy játszol, mint Charley Patton? Hogy-hogy nincs nálad sör a színpadon, azt hittem, zenész vagy?"

MN: Otthonról milyen zenei örökséget hozott?

SM: Az Ohio állambeli Daytonban születtem, apám munkásember volt, műszak után, másodállásban gitározott különféle csehókban. Két-három éves koromban már nagyon szerettem a zenét, addig nem is tudtam elaludni, amíg apám haza nem jött, s nem játszott nekem valamit. Kábé hatéves lehettem, amikor tanítgatni kezdett arra a fajta bluesra, amit a Blind Boy Fuller képviselt. Tinédzser koromra pedig nyakig merültem a dzsesszben, a funkban, nekem is megvolt a James Brown-, Wilson Pickett- és George Clinton-korszakom.

MN: Hetvenkilencben a Sugarhill Records házi zenekarában már együtt játszott a későbbi Tackhead tagjaival - a basszeros Doug Wimbishsel és a dobos Keith LeBlanckal -, és olyan rapalapvetésekhez írtak zenét, mint a Sugarhill Gang Rapper's delightja vagy a Grandmaster Flash The message-e. Hogy mondjam, ahogy itt ülünk, nem egyszerű úgy tekinteni önre, mint a rapzene egyik zászlóvivőjére...

SM: Játszottam én diszkót is. Amikor hetvenegy-hetvenkettő körül beütött a láz, akkor kezdtek megjelenni a programozott alapok, a dobgépek, a sequencerek, aztán szép lassan ki is rúgtak minden zenészt a klubokból. Egészen az évtized végéig a dj-k uralták a terepet, hiszen a hat-nyolc fős zenekarok helyett így csak egy lemezlovast kellett megfizetnie a tulajnak. Az egyszer használatos zenék korszakát éltük - az "eldobható zene" fogalma korántsem mai, legfeljebb új értelmet nyert. A probléma persze nem önmagában a dj-vel, aprogramozóval vagy a zenésszel van, hanem hogy úgy gondolkodnak, mintha egymás ellen lennének, nem pedig egy csapatban. Ebben az egész osztályozós mániában számomra kétféle zene létezik: amit szeretek és amit nem. Felőlem a stílusok jöhetnek mind, meglehetősen sokból magam is kivettem a részem. Sosem akartam, hogy úgy hivatkozzanak rám, mint az ürgére, aki folyvást a 12 ütemű bluesát nyomja B-ben.

MN: 1984-ben a hangmérnök-producer Adrian Sherwood hívására költözött Londonba, ahol az On-U Sound kiadó égisze alatt ugyancsak zenetörténelmet írtak az afrikai zene és a dub-reggae (African Headcharge, illetve Dub Syndicate, Lee Scratch Perry - a szerk.) megújításával, vagy akár a modern tánczene előfutárának számító Gary Clail-lemezekkel. Menynyiben érzi meghatározónak a Sherwooddal való találkozást?

SM: Az igazat megvallva, megváltoztatta az életem. Mielőtt Angliába jöttem volna, tulajdonképpen egy sessionzenész voltam, itt viszont számtalan lehetőség nyílt előttem: komponálás, stúdiózás, produkciók összehozása. Az életem első felét azzal töltöttem, hogy megtanuljak gitározni, a jelen pedig inkább a kompresszorokról, effektekről, hangmodulációról szól. Manapság tengernyi információt kell magadba tömnöd, hogy valamit az asztalra tegyél, egyszerre kell zenésznek és doktornak lenned. Sokan megelégszenek a régen megszerzett tudásukkal, én azonban látni akarom az egész folyamatot, különben megeshet, hogy a lemezkészítés legutolsó fázisa, a mastering rontja el sokéves munkádat.

Sőt. Ha valóban el akarod kerülni a csapdákat, a lépések távolabbi következményével is számolnod kell. Játszott egy kiváló srác a Little Axe-ben, aztán egyik napról a másikra azzal állt elő, hogy "bocsánat, nagyon bírom a zenekart, de most ki kell szállnom, mert kamionsofőr leszek". Miközben küszködött, hogy felnevelhesse a gyerekeit, erre a választásra kényszerült. Csak hát az ember olyan könnyen legyőzetik. Azt hazudja magának, hogy majd folytatja később, aztán amikor felnőttek az utódok, hirtelen azon kapja magát, hogy már a nyugdíjra gondol. Ilyenkor persze előjön, hogy mit tehetett volna, haÉ - aztán elakad, mert más menekülésre nem kínálkozik esély, mint hogy visszatérjen ahhoz az útkereszteződéshez, ahol még választhatott. Manapság arra ösztökél minden, hogy a siker reményében valami hiábavaló után fussunk. Aztán ott állsz az álomkonyhádban, csak éppen a főzés élménye hiányzik. Én valóban szeretem, amit csinálok, jólesik összehoznom embereket, és a gitározásomban talán hallani egy kicsit engem is. Nem akarok se B. B. King lenni, se Jimi Hendrix, se George Benson. Õk nagyszerűek, de nekem a magam dolgát kell elvégeznem.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.