Skip McDonald: Ezt érezned kell. Nem hiszem, hogy én vagy bárki más el tudná magyarázni a blues értelmét. A Beale Streeten (a blues memphisi fellegvára - a szerk.) vagy később Chicagóban sem tudták, mi az a blues; nem tudták, mit játszanak. Nem a szavakon múlik, lényegében három-négy szó is elég, hogy fújhasd a magadét. Ha annyit írsz, hogy "felébredtem reggel", nagyjából meg is vagy, akár úgy folytatod, hogy "és van egy jó csajom", akár úgy, hogy "ó, igen, elhagyott a nőm". Csak az a lényeg, hogy az életedről szóljon.
Magyar Narancs: Nem éppen zenei terminusokról beszél.
SM: Mindenki kategorizál, hogy meddig blues, vagy honnan dzsessz, holott a zene gyökerei valójában beláthatatlan messzeségbe nyúlnak vissza. Bizonyos elemei Afrikából jöttek, mások Európából, megint mások Indiából, s mindez összemosódik. Inkább a zenészek hozzáállásában rejlő különbség az, ami megfogható: van a színpadra született szórakoztató fajta, aztán a tudományos megközelítésű matematikus agy; egyesek nagyszerűek a stúdióban, másoknak a koncertezés megy jobban. Ezek a különféle készségek szerencsés esetben egyesülhetnek egy-egy emberben is, de az állandó osztályozás őket sem kíméli. Van, akinek azt kell bizonygatnod, hogy mennyire naprakész vagy a legfrissebb komputer-technikákban, mások meg épp az elektronikus hangzástól akadnak ki, s beszólnak, amiért nem a tradíciót követed: "Miért nem úgy játszol, mint Charley Patton? Hogy-hogy nincs nálad sör a színpadon, azt hittem, zenész vagy?"
MN: Otthonról milyen zenei örökséget hozott?
SM: Az Ohio állambeli Daytonban születtem, apám munkásember volt, műszak után, másodállásban gitározott különféle csehókban. Két-három éves koromban már nagyon szerettem a zenét, addig nem is tudtam elaludni, amíg apám haza nem jött, s nem játszott nekem valamit. Kábé hatéves lehettem, amikor tanítgatni kezdett arra a fajta bluesra, amit a Blind Boy Fuller képviselt. Tinédzser koromra pedig nyakig merültem a dzsesszben, a funkban, nekem is megvolt a James Brown-, Wilson Pickett- és George Clinton-korszakom.
MN: Hetvenkilencben a Sugarhill Records házi zenekarában már együtt játszott a későbbi Tackhead tagjaival - a basszeros Doug Wimbishsel és a dobos Keith LeBlanckal -, és olyan rapalapvetésekhez írtak zenét, mint a Sugarhill Gang Rapper's delightja vagy a Grandmaster Flash The message-e. Hogy mondjam, ahogy itt ülünk, nem egyszerű úgy tekinteni önre, mint a rapzene egyik zászlóvivőjére...
SM: Játszottam én diszkót is. Amikor hetvenegy-hetvenkettő körül beütött a láz, akkor kezdtek megjelenni a programozott alapok, a dobgépek, a sequencerek, aztán szép lassan ki is rúgtak minden zenészt a klubokból. Egészen az évtized végéig a dj-k uralták a terepet, hiszen a hat-nyolc fős zenekarok helyett így csak egy lemezlovast kellett megfizetnie a tulajnak. Az egyszer használatos zenék korszakát éltük - az "eldobható zene" fogalma korántsem mai, legfeljebb új értelmet nyert. A probléma persze nem önmagában a dj-vel, aprogramozóval vagy a zenésszel van, hanem hogy úgy gondolkodnak, mintha egymás ellen lennének, nem pedig egy csapatban. Ebben az egész osztályozós mániában számomra kétféle zene létezik: amit szeretek és amit nem. Felőlem a stílusok jöhetnek mind, meglehetősen sokból magam is kivettem a részem. Sosem akartam, hogy úgy hivatkozzanak rám, mint az ürgére, aki folyvást a 12 ütemű bluesát nyomja B-ben.
MN: 1984-ben a hangmérnök-producer Adrian Sherwood hívására költözött Londonba, ahol az On-U Sound kiadó égisze alatt ugyancsak zenetörténelmet írtak az afrikai zene és a dub-reggae (African Headcharge, illetve Dub Syndicate, Lee Scratch Perry - a szerk.) megújításával, vagy akár a modern tánczene előfutárának számító Gary Clail-lemezekkel. Menynyiben érzi meghatározónak a Sherwooddal való találkozást?
SM: Az igazat megvallva, megváltoztatta az életem. Mielőtt Angliába jöttem volna, tulajdonképpen egy sessionzenész voltam, itt viszont számtalan lehetőség nyílt előttem: komponálás, stúdiózás, produkciók összehozása. Az életem első felét azzal töltöttem, hogy megtanuljak gitározni, a jelen pedig inkább a kompresszorokról, effektekről, hangmodulációról szól. Manapság tengernyi információt kell magadba tömnöd, hogy valamit az asztalra tegyél, egyszerre kell zenésznek és doktornak lenned. Sokan megelégszenek a régen megszerzett tudásukkal, én azonban látni akarom az egész folyamatot, különben megeshet, hogy a lemezkészítés legutolsó fázisa, a mastering rontja el sokéves munkádat.
Sőt. Ha valóban el akarod kerülni a csapdákat, a lépések távolabbi következményével is számolnod kell. Játszott egy kiváló srác a Little Axe-ben, aztán egyik napról a másikra azzal állt elő, hogy "bocsánat, nagyon bírom a zenekart, de most ki kell szállnom, mert kamionsofőr leszek". Miközben küszködött, hogy felnevelhesse a gyerekeit, erre a választásra kényszerült. Csak hát az ember olyan könnyen legyőzetik. Azt hazudja magának, hogy majd folytatja később, aztán amikor felnőttek az utódok, hirtelen azon kapja magát, hogy már a nyugdíjra gondol. Ilyenkor persze előjön, hogy mit tehetett volna, haÉ - aztán elakad, mert más menekülésre nem kínálkozik esély, mint hogy visszatérjen ahhoz az útkereszteződéshez, ahol még választhatott. Manapság arra ösztökél minden, hogy a siker reményében valami hiábavaló után fussunk. Aztán ott állsz az álomkonyhádban, csak éppen a főzés élménye hiányzik. Én valóban szeretem, amit csinálok, jólesik összehoznom embereket, és a gitározásomban talán hallani egy kicsit engem is. Nem akarok se B. B. King lenni, se Jimi Hendrix, se George Benson. Õk nagyszerűek, de nekem a magam dolgát kell elvégeznem.
