"Az évszázad afrikai művésze" (Folk Roots), "hangjában Afrika történelme" (Rolling Stone), "az egyik legjobb élő vokalista" (Peter Gabriel), "Nyugat-Afrika Stevie Wondere" - titulálták már sok mindennek Youssou N'Dourt, aki 46 éves korára kétségkívül az egyik legismertebb afrikai zenész lett a világon. A hazájában szinte gyerekként már ünnepelt énekes 19 évesen az ország első számú zenekarában, a Star Band of Dakarban énekel, melynek két éven belül átveszi a vezetését, és átkereszteli Super Étoile de Dakarrá. Ezzel az együttessel hozza létre a szenegáli tánczenei műfajt, a mbalaxot (az afrikai, karibi és popritmusok tempós keveréke), amelynek lüktetését több mint húsz esztendeje küldik szét a világba.
N'Dour négy-öt oktávot kitevő, senkiével össze nem téveszthető orgánumát Peter Gabriel (So, 1986), majd Paul Simon (Graceland, 1986) mutatja be a nyugati világnak. A slágerlistákat Neneh Cherryvel közös duettjével (Seven Seconds, 1994) tarolja le, s popzenei érzékenysége azóta is remekül működik. Bár olykor annak a veszélye is fennáll, hogy felborul a mbalaxszal alkotott egyensúly. Erről a kettős - sőt, mint kiderül, hármas - zenei világról is szót ejtettünk, amikor a fellépése előtt találkoztunk.
*
Magyar Narancs: Legutóbbi CD-jével jókora meglepetést okozott a rajongóinak, hiszen az Egypt című lemezén nagyon erős a közel-keleti befolyás, hovatovább arab-afrikai zenét hallhatunk.
Youssou N'Dour: Valóban elszakadtam minden korábbi iránytól, a felvétel részben kairói zenészekkel készült, és az egyiptomi nagyzenekari hangzás jellemzi. Mindazonáltal ezt egyszeri alkalomnak tekintem, nincs szándékomban folytatni, inkább visszatérek az eddigi lemezek világához. Budapestre is a korábbi programmal jöttem.
MN: "Ez az egyetlen dolog, amit a karrieremből hiányoltam" - nyilatkozta a lemez kapcsán. Miért tartotta ennyire fontosnak, hogy vallásos témájú lemezt készítsen?
YN: Egyiptom a szufi hagyomány hátorszá-ga, és ezzel az anyaggal akartam bemutatni a muszlimok misztikus kultúráját. Ezzel együtt a dalok szövegeiben határozottan körvonalazódik az iszlám szenegáli megközelítése, kifejezzük hódolatunkat kalifáink, szentjeink és bölcseink előtt, részben imák, részben morális parancsok vagy éppen történelmi dicshimnuszok formájában. A felvétel egyébként már jó ideje elkészült, még 1998-ban, éppen ramadán idején beszélgettem a barátaimmal, amikor felmerült a téma. Rá egy évre lettem negyvenéves; úgy éreztem, megállapodtam, kibővült a családom, szerettem volna egy személyes, spirituális töltésű anyagot készíteni.
MN: A CD megjelenésének időzítéséről azt olvastam, szerepet játszott benne az a szándék, hogy a szeptember 11-i események után kedvezőbb képet fessen az iszlámról. Nem igazán irigylem, főként a közelmúltbeli egyiptomi terrorcselekményeket követően, hogy most próbálja propagálni a vallását, amikor azt a nyugati világ közhangulata egyértelmű fenyegető tényezőként bélyegzi meg.
YN: Ezt a lemezt öt évvel ezelőtt vettük fel, ezzel együtt engem is zavart, hogy nem a legszerencsésebb időben jött ki. Semmiképpen nem akartam, hogy összefüggést találjanak a CD és a terrortámadások között, eszem ágában sem volt olajat önteni a tűzre. Számomra az iszlám nem fundamentalista, hanem teljes vallás, része a mindennapi életünknek, így része a zenénknek is. A lemez a toleranciát dicsőíti, szerepel rajta egy dal, amelyet a zömében iszlám vallású Szenegál egy olyan területének ajánlottam, ahol keresztények és muszlimok évtizedek óta békében élnek.
MN: Ön szerint belejátszik a jelenlegi világpolitikai helyzet, hogy pont ezért a slágerorientáltnak messze nem mondható lemezért kapta meg a Grammy-díjat?
YN: Ezen én is elgondolkodtam már, egy-két korábbi lemezem legalább ennyire megérdemelte volna, de úgy látszik, most jött el az ideje. Más előadóknál is előfordul, hogy a sokadik lemezük után ítélik oda a díjat.
MN: Zenéje körül az interneten is jól nyomon követhető, szinte állandó vita folyik a rajongók körében, miszerint egyik tábor a tradicionális, a másik pedig az amerikai, illetve európai közízlést jobban kielégítő, poposabb irány mellett voksol. Hazájában továbbra is kiad kizárólag a helyi közönségnek szóló kazettákat, s ezzel mintegy deklaráltan kettéosztja munkásságát.
YN: Különböző emberek különböző szinten értik a zenémet, máshogy kell őket megnyernem. Otthon mbalaxot játszom, hiszen elvárják tőlem, viszont a világ többi részén óvatosabbnak kell lennem. Anyai ágon griot vagyok, s bár a szüleim nem erőltették, hogy ekként nőjek fel, a testvéreimtől megtanultam a kiváltságos zenészkaszt hagyományait, az életem részévé váltak. Ezzel együtt modern griot-nak vallom magam, akinek a tradíciók mellett az élet egyéb területei is ugyanolyan fontosak, és ez tükröződik a zenémben. Rengeteget utazom a világban, számos zenei hatás ér, amiket továbbra is szeretnék beolvasztani a szerzeményeimbe, szóval viszem tovább mindkét vonalat.
MN: Az utóbbi évtizedekben rengeteg frankofon területről származó zenész költözött át Franciaországba a jobb boldogulás érdekében. Önt mi tartja Szenegálban?
YN: A zenészeink azért hagyják el szülőföldjüket, mert nem tudják kibontakoztatni a tehet-ségüket, nem kapnak segítséget. Ez a folyamat ösztönzött arra, hogy változtassak a dolgokon. Xippi néven saját stúdiót hoztam létre, lemezkiadót alapítottam (Jololi), és számos felvételnek a producere lettem. Ezzel, továbbá párizsi és helyi kurzusok finanszírozásával nem kevés embert segítek hozzá, hogy megálljon a saját lábán. A dakari profi zenészgárda 80 százaléka nálam kezdte. Ahogy a szólás mondja, jobb, ha halászni tanítom meg az embereket, mint hogy naponta adjak nekik egy halat. De az itteni kötődésemet erősítik a családi szálak is: az apámnak tett ígéret szerint mindenen és mindenkin rajta tartom a szemem. Ott élnek a szeretteim, a barátaim; otthon jobban érzem magam. És ha elhagynám Dakart, elszakadnék a zenei gyökereimtől - szóval otthon a zeném is jobban érzi magát.
(Köszönet a tolmácsolásért Gáldi Tamásnak)
