Ökölbe szorított kézerdő a levegőben, s a többezres tömeg elszántan és önfeledten zengi Fakolyval: "Afrika!" Nem lenne ebben a jelenetben semmi rendkívüli bármelyik nyugat-afrikai országban, hiszen az elefántcsontparti énekes, Tiken Jah Fakoly lemezei félmilliós példányszámban kelnek el arrafelé. Mi viszont a Sziget világzenei színpadánál állunk, pontosabban: mindenki táncol. A placc teljesen megtelt, a fekete bőrszín azonban fehér hollónak számít a közönség soraiban. Persze sokszor átélhettünk már hasonlót, mégis van abban valami felemelő, amikor egy pillanatra megfordul a világ, amikor a fehéreket táncoltatják a feketék.
*
Magyar Narancs: Az ide látogató sok ezer francia fiatal végigénekelte a műsorodat. Milyen érzés hazád egykori gyarmatosítójának a "gyermekeit" hallani, amint kórusban éltetik a szülőföldedet?
Tiken Jah Fakoly: Nem voltam mindig ilyen népszerű, az élet lépésről lépésre hozta meg a sikert. Otthon már húszezres stadionokban játszottam, amikor Franciaországban még nem is hallottak rólam.
MN: De már 2000-ben megkaptad az RFI Découverte Afrique díjat, az első hivatalos francia elismerést százezer eladott lemezed után - amivel te lettél a legkelendőbb afrikai reggae-előadó Európában -, három éve pedig a legjobb lemeznek kijáró díjat kaptad meg (Victories de la Musique) a világzene kategóriájában.
TJF: Igen, manapság tényleg híresnek szá-mítok. De ha arra vagy kíváncsi, hogy érzek-e bármiféle elégtételt, nos, nem így élem meg. Fontosnak tartom, hogy ezek a fiatalok a számaimat hallgatva nőnek fel, de egyelőre csak a globális gondolkodásmód megváltozásának a lehetőségét látom. A gyarmati birodalmak sok szempontból nem estek szét, csupán átszerveződtek.
MN: Dalaidban a Nyugat vezetői mellett Afrika kiskirályai is megkapják a magukét. Mivel a szavad ugyancsak sokat nyom a latban Nyugat-Afrikában, nem tartasz attól, hogy a kellemetlen "beszólogatások" miatt likvidálnak?
TJF: Az 1993-as, első elefántcsontparti választásoktól kezdve számtalan politikai gyűlésen, tiltakozó megmozduláson vettem részt, mivel az első két kazettám megjelenése után az ifjúság hirtelen felkapta a dalszövegeimet. Aztán többször megesett, hogy a bekeményedő politikai helyzet miatt túl forróvá vált a lábam alatt a talaj, és menekülnöm kellett. Egyszer egy csapat reggae-rajongó katonának köszönhettem, hogy ép bőrrel megúsztam, és átjutottam Maliba.
MN: Korábban állami szinten cenzúrázták a számaidat, most meg mintha "érinthetetlen" lennél, mintha a hírneved miatt már nem mernének "hozzájuk nyúlni".
TJF: Nem tudom... Ami biztos, nem félek semmiféle merénylettől. És semmi sem tántoríthat el a véleményem kinyilvánításától, a közelgő választási időszakra ezért is tervezek hazatérni.
MN: Pár éve Maliban élsz, az újságok száműzetésről cikkeznek.
TJF: Mondjuk inkább, hogy átköltöztem. Maliban ugyanúgy otthon vagyok, mint Elefántcsontparton vagy Burkina Fasóban, de tény, hogy az utóbbi időben nyugodtabban élhettem itt, mint a szétszakadt Elefántcsontpart állandó harcai és zavargásai közepette.
MN: Furcsának tűnik, hogy a diktátorok folytonos ostorozása mellett a rasztafariánus hit központi alakjának, Hailé Szelassziénak a nevét kántálod a fellépéseiden.
TJF: Afrikában bevett gyakorlat, hogy ha jól működik egy nyugati hatalom üzlete az illető országgal, akkor vezetőink nyugodtan élvezhetik "megbecsült" uralkodói címüket, ám ha nem megy a biznisz, akkor a külföldi sajtó rögtön kikiáltja őket népnyomorítónak. Számomra evidens, hogy a világ nagy részét diktátorok uralják. A kérdés csupán a tálalás. Hailé Szelasszié nem tett mindent helyesen, ez tiszta sor, viszont a kontinens politikusai közül az elsők között lépett fel nemcsak Etiópiáért, hanem egész Afrikáért, méghozzá nemzetközi szinten.
MN: Az iszlám vallásodat hogyan egyezteted össze a rasztahittel?
TJF: Muszlim vagyok, a rasztafariánus mozgalommal pedig szimpatizálok.
MN: Az utolsó két lemezed - Francafrique (2002), Coup de geule (2004) - felvételi munkálataiban legendás jamaicai reggae-muzsikusok segédkeztek. Miért az idősebb generáció felé fordultál?
TJF: Nem szeretnék a mostani dance hall-nemzedék ellen beszélni, tiszteltetem őket, de számomra az igazi reggae-t olyan előadók képviselik, mint a Burning Spear, az Israel Vibration vagy a Steel Pulse, akiktől meghívást kaptam a legutóbbi lemezfelvételükre. Egyébként Nyugat-Afrikában népszerűbb a roots reggae, a divatos raggasztárokat kevésbé ismerik nálunk. A saját albumaimat tekintve nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy Bob Marley hajdani stúdiójában, a Tuff Gongban dolgozhattam egykori zenésztársaival. A produceri munkát mindkét utóbbi lemezen a billentyűs Tyrone Downie látta el, gitáron Earl Smith játszott, a ritmusszekciót Sly & Robbie adta, és sikerült egy nagy öreg hangot, U-Royt is megszólaltatnunk.
MN: Az esti fellépésed teljes reggae-programot kínált, a lemezeiden viszont jobban kijönnek az afrikai gyökerek, és nem csupán a tradicionális hangszerek használata miatt. Mennyire tudatos a grióhagyomány továbbvitele?
TJF: Tudom, hogy számos biográfiában említik, de tisztázzuk: nem születtem zenészkasztba, nem vagyok grió. Nagyapám híres harcos volt, ez a küzdés az örökségem, csak nem fegyverrel vívom. Az én iszlámom depolitizált, Allah békés, nem akar háborút.
MN: Viszonylag későn kezdtél zenélni, apád szigorúan fogott, egészen a haláláig próbált letéríteni erről az útról. Mit szólna most a fiához?
TJF: Valószínűleg ugyanazt, amit egy csinos hölgykoszorús Marley-fotó kapcsán mondott: "Erre a hiábavalóságra akarod adni a fejed?" Gyermekként egy időre elküldött az egyik rokonunkhoz egy másik faluba, hogy majd az helyrepofoz, és leteszek mindenféle zenélési szándékomról. Ott fedeztem fel a reggae-t.
