Csáki Judit

Csupa finom és érzékeny játék (ráadásul komikus, bohózati intonációban) a Katonában a Flaubert-regényből (Bouvard és Pécuchet) készült Dilettánsok; van mit nézni: elsősorban is a perfekt színészi alakítások tömött sorát, másodsorban pedig azt, ahogy Forgách András adaptációja szépen visszaperli a dilettáns szó eredeti - és ma már keveset használt - jelentését, és gyöngédséggel meg szeretettel tölti föl. Pedig elmehetett volna az áthallások készségesen kínálkozó terepére - de ez sem neki, sem a rendező Ascher Tamásnak nem sajátja.

Momentán nem jut eszembe egyetlen olyan történelmi időpillanat vagy társadalmi formáció, amikor és ahol Gogol remekműve, A revizor ne lenne magától, alapjáraton is üvöltően aktuális. Ez aztán tényleg olyan mű, amelynél elégségesnek látszik eljátszani a kottát egy közepes előadáshoz - mondjuk kottát olvasni azért tudni kell.

A kommunizmusban játszódik Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij Erdő című komédiája, legalábbis Egon Savin átdolgozásában, az ő szerb szövegének Gállos Orsolya által készített fordításában, az Új Színházban.

Nehéz helyzetben van a Vígszínház - akárcsak a többi -, és ez, vagyis a napi ezer néző becsábításának terhe és a pénzhiány immár nemcsak a kommunikációs stratégiára és a PR-ra, hanem a színpadi munkára, vagyis az előadásokra is rányomja a bélyegét. Ha a színház megpróbál ellenállni a kommercializálódásnak, menthetetlenül elbukik, az ugyanis régen nem kérdés, hogy áru-e a kultúra. A minőséget föladni nem hajlandó társulatok számára legföljebb az a kérdés, hogy milyen "vivőanyaggal" lehet azt kelendővé tenni.

Vannak ezek a bizonyos "szerzői előadások" ("írta-játszta-rendezte", esetleg a háromból csak kettő, a lehetséges variációk bármelyikében), amelyek már a start pillanatában legalább olyan terheltek, mint a rokoni színházi képződmények (férj/barát rendezi feleségét/barátnőjét a címszerepben, avagy fordítva), s tényleg minden malícia nélkül mondom, hogy ez nem elő-, hanem utóítélet, vagyis tapasztalat. Ilyenkor ugyanis a felállásból föltétlenül hiányzik még egy szempár, jobb esetben még egy (vagy másik) alkotó.

Hongkongból érkezett és a New York-i Brooklyn Academy of Musicba tart Declan Donnellan idén harmincesztendős együttese, a Cheek by Jowl. Turné az életük - jelenleg négy produkcióval járják a világot -, és előadásaikon még az avatatlan tekintet is észreveszi, hogy széles, mondhatni, nemzetközi közönségnek készültek. Főleg Shakespeare-t játszanak, de repertoárjukon például Csehov vagy Szophoklész is szerepel; nálunk legutóbb Webster horrorisztikus rémdrámájával, az Amalfival jártak.

Jövés és menés az egész pálya, és még a legutóbbi, Új Színházban eltöltött tíz-egynéhány évet is megszakította egy szerződésbontás. Közben elkészült rengeteg film is - Derzsi Jánossal a régiek és az újak is szerettek-szeretnek dolgozni. Tarr Béla A torinói ló című filmjében a férfifőszerepet játssza.

Régóta nem jutottam el egy jóféle TÁP-estére, pedig valahányszor megkapom a felszólító sms-t ("ne gyere, rossz lesz és hosszú!"), vágyakozás támad bennem egy garantáltan kellemes este és e sajátos műfaj iránt: színház a színházról, játék a játékról, gyerünk, toljuk, ami a csövön kifér, meg még ami nem fér ki, azt is.

A színpadkép már az első pillanatban ígéretes - aztán szerencsére nem ezt az ígéretet váltják be. Az első jelenet első részében ugyanis János király ül velünk szemben a trónon, rajta palást, alatta jól látszik a sötét öltöny s a kék nyakkendő, kezében jogar és országalma, és úgy mosolyog, hosszan ráadásul, hogy rögvest előhívja bennünk az azonosítási reflexet: tudjuk, ki ő, naná. Nevetünk engedelmesen, jó közönség vagyunk.

Ha így megy tovább, lassan lehetetlenség lesz kritikát írni: minden szó a visszájára fordul a színházba nem járó, de lankadatlanul színház-politizáló politikusok, valamint a színházba nem járó, de lankadatlanul észt osztó zsurnaliszták köreiben. Eget ver a hülyeség, ha színházról, kivált, ha a Nemzetiről van szó; már nemcsak "Juliska" lesz prosti a János vitézben, de az imitált maszturbálás is odakatapultált eredeti helyéről, a Magyar ünnepből; sőt, már nemhogy az előadásokat, de a műsort sem nézik azok, akik a Schillert, Csehovot, Madáchot, Katonát, Móriczot, Shakespeare-t játszó színházon a klasszikusokat kérik számon.

A József Attila Színházban kétségkívül véget ért egy hosszú fejezet. Talán nem is most, hanem már évekkel ezelőtt - erre hamarosan visszatérek. Ezekben a napokban attól hangos a média, hogy bezárják a színházat, szélnek eresztik a társulatát, vagyis a kultúraérzéketlen Fidesz megint hozza a dózert. Eddig leginkább az ellehetetlenítésig futó pénzmegvonásokkal operált (aminek a végét sok esetben nem is látjuk), emellett a tehetségtelen csókosoknak osztogatott stallumokkal mutatta végtelen közönyét a kultúra iránt, illetve tapló-műveletlen nyilatkozatokban hordott össze hegynyi szemetet. És akkor most jön a József Attila Színház, amelyről el lehet mondani sok szépet és jót - és el szokás hallgatni sok egyebet, például azt, hogy szakmai berkekből származó információk szerint az előző, két évtizedig regnáló színigazgató több éve készül a visszavonulásra, lehetőleg úgy, hogy egyik lábfejét bent hagyja az ajtó résében. Rosszmájú híresztelések szerint - ne adjunk hitelt nekik - már öt évvel ezelőtt a Kossuth-díj is afféle búcsúajándék lett volna.