De aztán megmozdul Bagossy Levente díszletének legfontosabb eleme, a több síkban egymás mögé felrakott vörös színházi bársonyfüggöny, és előbb a király anyját, Eleonórát és unokahúgát, Blankát látjuk merev testtartással és hibátlan eleganciával - Ignjatovic Krisztina súlyos palásttal-köpennyel kombinált modern ruhájában - a király mögött; az újabb bársonyfüggöny a vörös hóhérsapkás katonákat fedi föl, majd a legutolsó néhány akasztott embert: előttünk az uralkodás szertára. És ez még csak Plantagenet János, Anglia legitimitászavarral küzdő uralkodójának háztartása. A másik, ehhez az elsőhöz a megtévesztésig hasonló uralkodói holdudvar, a II. Fülöpé csak később tárul elénk.
Dürrenmatt János királya Shakespeare drámája nyomán született, aktuálpolitikai céllal; a "politika komédiája" lett belőle, tézisdráma, melynek tézise pofonegyszerű: a politika mocskos, cinikus játék, a politikusok disznók, kispályás gazemberek, akik pillanatnyi érdekük vagy éppen rosszkedvük szerint tákolnak békét vagy háborút, ahogy lepukkant tákolmány minden udvar is: deszkák, szögek, billegő trónusok. Bagossy László rendezése ezt a mostanság igen virulens közhelyet intenzív, pergő, sűrű előadásban tárja elénk, azzal a meglepő eredménnyel, hogy harsányan röhögünk mindazon, amin mostanában csöppet sincs kedvünk röhögni. János király és Fülöp király adja-veszi, rabolja-túszul ejti egymás rokonságát, valamint Anglia és Franciaország különféle vidékeit és városait, katonákat masíroztat innen oda és onnan ide, embereket gyilkoltat halomra, miközben ők maguk is foglyai az önmaguk által előidézett helyzeteknek. Libikókajátékukban gyorsan köttetnek és múlnak az alkuk, s az istenadta népre mindegyikük nagy ívben tojik. Nem véletlenül jut eszünkbe Weöres Sándor Dürrenmatténál sokkal mélyebb darabja, A kétfejű fenevad, amelyben ugyancsak két, olykor három aspiráns tépi-cibálja az országot - történetesen a miénket; ott a mi bőrünkre megy a játék, és mi - mármint ez a bizonyos istenadta nép, illetve annak képviselői - vagyunk a tükre az egész hatalmi perpatvarnak, bennünk láthatják meg önmagukat. Dürrenmattnál a nép hallgat vagy ordibál, de a királyi szintről nézvést mindenképp passzé; tömegesen és észrevétlenül, vagyis a "takarásban" halni, ahhoz van joga.
Pedig a darab egyik fontos szereplője, a Fattyú - Plantagenet-sarj, Oroszlánszívű Richárd balkézrőli fia - éppen a nép hatalmi harcban való használhatóságára figyelmezteti János királyt, aki mint valami sosem látott állatfajra csodálkozik ránk a kivilágított nézőtéren. De a Fattyú sem tart sokat rólunk: törpének, némán bámuló, passzív törpeseregletnek tart bennünket, és ezt jól a pofánkba is vágja, amikor kiderül számára, hogy hiába van több esze az összes királyi udvarnál együttvéve, mégis lepottyan az uborkafáról, ki a hatalmasok közül.
Bagossy rendesen elrajzolja a politikusokat és mesterkedéseiket: Görgey Gábor földúsított, mához igazított és jól, vagyis a célra húzott szövegét - dramaturg: Gáspár Ildikó - lazán beszélik a színészek, és társítanak hozzá meghatározó mimikát, gesztusrendszert, amit kell. János Debreczeny Csaba alakításában egyrészt anyuka fiacskája - ezt, mondjuk, Pogány Judit impozáns-kardos Eleonórája mellett nehéz is lenne megúsznia -, másrészt mindenáron király akar lenni/maradni; még saját alkotmánnyal, a Magna Chartával is előrukkol, de ezenkívül inkább csak változékony és felszínes eltökéltséget és eszköztárat tud fölvonultatni. Érzékeny alakítás - akárcsak Gálffi Lászlóé Fülöp szerepében, aki iróniát, megalkuvást, gyávaságot és nemtörődömséget váltogat mély szaktudással, nagy-nagy tehetséggel, megrázóan kortársi politikusköntösben -, és szépen engedi eluralkodni önmagán az úgynevezett ártatlan cinizmust, amelynek eluralkodásában szinte semmi tevőleges szerepe nincsen: így hozta az élet és a halál, ugye. Für Anikó Konstancia, Oroszlánszívű Richárd özvegye szerepében az ő báb-kisfiával, Arthurral az ölében hadakozna az angol trónért, végzetük szükségszerű lépés a hatalmi sakkjátszmában. Ennek egy másik figurája, a púpos és sánta Izabella hozzámegy Jánoshoz akarata ellenére - és Takács Nóra Diána a faarcot és pengeszájat használja jellemzésére. Polgár Csaba Fattyúja mintha a közeli kormányintézményekből szaladt volna ide egy körre: simulékony, eszes, gátlástalan - és ráfarag. A szálakat látszólag a milánói bíboros tartja kézben; Mácsai Pál éles és tiszta játékában nemcsak gátlástalanul, hanem hatékonyan érvényesíti a legfőbb, vagyis isteni érdeket: a sajátját.
De a valóságban egy kétfunkciós szolga kezében fut össze minden: Máthé Zsolt Pembroke-ot és Chatillont, mindkét király első számú alattvalóját játszva, sárga Anjou-liliomos és kék nyakkendőt váltogatva szaladgál a két térfél között. Közben flegmán és mellesleg - parádés alakítás, és emlékezetünkbe idézi Mácsai Pál főiskolás berobbanását egy réges-régi János királyban - kihozza magát győztesnek: lehet találgatni hazafelé.
Rohant az idő, jól szórakoztunk.
Örkény Színház, március 12.
