Magyar Narancs: Mikor láttad a filmet?
Derzsi János: Berlinben. Fantasztikus vetítés volt, csodás volt az egész. "riási terem, több mint ezer néző, döbbent csönd végig, és a végén vagy húszperces dübörgő taps. Hát igen. Voltam én már Cannes-ban is, kétszer is, de Berlinben jobban megadták a módját. Nem szoktunk hozzá, hogy ennyire a tenyerükön hordoznak, egy kicsit zavarba is jöttem.
MN: Zalaegerszegen láttalak először, rögtön a pályád elején, ott Ruszt színháza volt akkor. Aztán sok helyen voltál, Szolnokon, Szegeden, Kecskeméten is - hol voltál a legboldogabb?
DJ: Talán Zalaegerszegen. És Szolnokon. Ott Schwajda volt akkor, és Paál István. Aztán visszaszerződtem még egyszer, tíz évvel később, de akkor már nem volt jó, nem is maradtam sokáig. Zalaegerszegről keserűen jöttem el. Szolnokról is keserűen jöttem el. Mert előtte boldog voltam, biztos azért. És itt, az Új Színházban is voltak nagyon jó pillanatok - és játszottam jókat sok más helyen, például Miskolcon a Liliomot, azt Árkosi Árpád rendezte.
MN: Leginkább mégsem helyekkel és színházakkal, hanem emberekkel és kapcsolatokkal írható le a pályád, nem? Kik ők?
DJ: Tarr Béla mindenképpen. Egyetlen olyan filmje volt, a Kárhozat, amelyben nem játszottam, az összes többiben igen. De ha sorban megyek, akkor Szomjas Györgygyel kezdem, a Rosszemberekkel; aztán Jancsó Miklós jön, statisztáltam és kaszkadőrködtem a Magyar rapszódiában, az Allegro Barbaro jött utána. Aztán Gothár Péter, Ajándék ez a nap, biztos emlékszel rá. Dolgoztam Grunwalskyval, Kamondival - és nagyon-nagyon fontos volt Bódy Gábor, a Kutya éji dala, az nagy találkozás volt. És Fehér György Szenvedély című filmje, amiben Bánsági Ildikóval játszottam...
MN: És színházban?
DJ: Major Tamás. Székely Gábor. Ez még a főiskola. Aztán 'ze Lajos, aki nagy tanárom volt, az életben és a szakmában is. Kocsmában kellett Adyt mondani, József Attilát, Pilinszkyt - kőkemény volt. Hajnalban, egy nehéz éjszaka után gyötört a végkimerülésig, neki kellett menni újra meg újra, nem lehetett lazítani - majd' beledöglöttem.
MN: Kaszkadőr úgy lettél, hogy egy időre kirúgtak a főiskoláról. Miért?
DJ: Valami balhé miatt. Kerényi Imre rúgott ki - ma már csak hálával tartozom ezért neki; Major és Székely különben kimaradt volna. És amikor kirúgott, elmentem Pilisborosjenőre kaszkadőrnek tanulni, ott voltak még a régi nagyok.
MN: Akkor legalább kaszkadőrre nem volt szükséged soha.
DJ: Nem. Viszont a Rosszemberekben szőrén mentem Európa második militarys lovával - azért az valami volt. És a kerülő után végül is visszakerültem a főiskolára, szóval csak hasznom volt a dologból. Akkor tanultam meg például - aztán Rusztnál Zalaegerszegen el is mélyült ez a tudás, és jött hozzá sok tapasztalat -, hogy mit jelent ez a közhely: "a színház társasjáték". Hogy hogyan épül föl az a viszonyrendszer, ami ezt a társasjátékot meghatározza. Hogy hogyan lehetek sokkal jobb csapatban, mint egyedül. Hogy hogyan kell viszonyba kerülnöm nemcsak a partnerekkel, a színésztársakkal, hanem mindennel: a díszlettel, a kellékekkel és a színházban persze a közönséggel.
MN: És azt is tudod, hogy éppen jó vagy-e az adott szerepben?
DJ: Tudom, persze. A filmben ez egy kicsit más, ott ugyanis az utómunkálatokkal, például a vágással teljesen át lehet alakítani az egészet, egy másik filmet lehet csinálni - jártam már így, nem volt kellemes, hiszen az én részvételemet is átszabták. De alapvetően szerencsém volt: olyan nagy rendezőkkel dolgoztam, akikre rábízhattam magam. Mert ők már a forgatás során hitelessé váltak számomra, és a feltétlen bizalmat a hitelesség teremti meg. Fehér György például, akivel a Szürkületet és a Szenvedélyt csináltam. Bódy Gábor, akivel a Kutya éji dalát. És persze Tarr Béla. Szeretem tudni, mit miért csinálok.
MN: Ez azt jelenti vajon, hogy szigorú koreográfia szerint dolgozol?
DJ: Úgy érted, hogy előírná minden mozdulatomat? Nem, dehogy. De nagyon részletesen elmondja - például Tarr Béla A torinói ló esetében -, hogy mit és hogyan képzel el. Nem az én szerepemmel, hanem a film egészével kapcsolatban. Rendben van, mondtam erre, de ez lesz az utolsó közös filmünk.
MN: Miért?
DJ: Mert... sok. A Sátántangó négy és fél évembe került, a Werckmeister harmóniák háromba, A londoni férfi ötbe. A torinói ló négy év volt. Szerinted hányszor lenne még ennyi évem egy-egy filmre?
MN: Mivel telik a négy év? Hány forgatási nap van?
DJ: A torinói lóban ötvenvalahány nap volt. De nem a forgatás a sok. Négy évig jelen kellett lenni, négy évig ebben éltem. Láttad a filmet, tudod, miben.
MN: Olvastam, hogy úgy is próbáltatok sokat, hogy nem forgott a kamera. Tettél-vettél a lóval.
DJ: Hét hónapig.
MN: Gondolom, megszeretted. Mármint a lovat.
DJ: Jóban voltunk, igen. De kutya nehéz idők voltak. Ráadásul, mint láttad, a filmben béna a jobb kezem, mindent a ballal kell csinálni. És hát én jobbkezes vagyok.
MN: Már akkor is tudtad, hogy Tarr Bélának ez az utolsó filmje. Most már mindketten tudjuk, miért.
DJ: Ebben eleinte szkeptikus voltam, ezért mondtam is neki, hogy ha véletlenül meggondolná magát, akkor legföljebb hét-nyolc év múlva, ha még élek akkor, egy olyan Tarr Béla-filmben dolgoznék megint, ami nem Tarr Béla-film, hanem például egy színes, szélesvásznú, kosztümös mozi vagy egy gyerekfilm.
MN: Más filmekben is játszol, más rendezők is megtalálnak. Azok könnyebbek?
DJ: És főleg rövidebbek. És nem vagyunk annyira kiszolgáltatva az elemek harcának, mint ebben. Béla tetemre hívja az isteneket és az elemeket.
MN: Ebben a filmben hat napig süvít a szél. De ez szélgép, nem?
DJ: Dehogynem. És hozzá az igazi, süvítő jeges szél, mert csak olyankor forgattunk. Hajtottam a lovat, iszonyú meredek talajon, egy kézzel tartva, miközben a fejünk fölött kilenc méterrel egy helikopter még kavarta ránk a szelet. Nem vagyok egy gyenge ember, de remegett a karom, mire véget ért a jelenet. Kértem Bélát, hogy legalább a bal karom legyen béna, de azt mondta, nem. Nyilván azt akarta, hogy nekem minél nehezebb legyen. De hát megértettem, miért: pontosan tudta, mit akar elmondani így utoljára. Pontosan kitalált minden egyes kockát. Azt is, amikor fekszem az ágyon. Azt is, amikor a naponta ismétlődő cselekvéseket veszi fel, például a krumplievést, ami egyrészt mindig ugyanaz, másrészt mindig egy picit más. Csak a krumpli tűzforró mindig - csupa hólyag volt a kezem. Aztán amikor megnéztük a filmet együtt, akkor értettem meg. Mondta is: tényleg az utolsó. Ismételje meg magát még egyszer? Mondja ugyanazokat a mondatokat? Tegye ki ugyanazt a pontot? ' nem ilyen.
MN: Színházban, színházi rendezővel is ki tud alakulni ilyen kapcsolat?
DJ: Nem, ilyen nem. Voltak-vannak fontos rendezők az életemben, de a színházi próbák nem ilyen típusú együttlétek, azt ki sem lehetne bírni. De Major, Székely súlyos figurák voltak az életemben; Székely például megrendezte vizsgaelőadásban a Tótékat, az őrnagyot játszottam benne, aztán kilenc év múlva megcsinálta Újvidéken is, ahol a főpróbák alatt történt valami baleset az őrnagyot játszó színészszel, és volt három napom a beugrásra. És ugyan teljesen más előadás volt, minden más volt benne, mégis olyan volt nekem, mintha beraknék egy régi lemezt a fejembe, és azonnal fölfrissülne Székely Gábor színháza. Nem tudom, hogyan raktározza az ilyesmit az ember agya, hiszen ez kilenc évig eszembe sem jutott - és akkor minden előjött. És fontos rendezőm volt Novák Eszter is, aztán Hargitai Iván - és bár rengeteg előadást szeretek, amiben játszottam, ezek különleges kapcsolatok voltak.
MN: Amikor a meghatározó embereket emlegeted, sokszor jogos a múlt idő, sok köztük a halott. Pedig hát... középkorú színész vagy.
DJ: Igen. Tényleg. Talán régebben mi, színészek is alkalmasabbak voltunk mélyebb kapcsolatokra a rendezőkkel. Ma futószalagon készülnek az előadások, szinte bedarálják az embert. Föleszik az idegrendszerét, az érzékenységét. Márpedig én beleadok mindent, az utolsó cseppig. Ebből a szempontból - de tán egyébként is - vidéki színész maradtam. A regenerálódásra ma már sem mód, sem idő, sem pénz. A megbecsülést sem mondanám arányosnak, sem anyagilag, sem egyébként. Ez utóbbira épp most láttam ellenpéldát Berlinben: ott nagy tisztelet övezi a magaskultúrát és alkotóit.
MN: Egy társulat fontos színésze vagy, rengeteg előadásban játszol, sok filmet forgattál. Anyagi gondjaid vannak?
DJ: Állandóan. Én is oka vagyok, persze. Háromszor váltam, van két gyerekem. A pénzzel sem bánok elég jól. Van egy egyszobás lakásom a nyolcadik kerületben, de most nem ott lakom, hanem a húgomnál, mert kikapcsolták a villanyt. Tudom, hogy sokan elmondták már, hogy nagy baj az is, hogy nincsenek rádiójátékok, tévéfilmek - és hát a filmezés is nagyon lecsökkent. Pedig én szívesen dolgozom a nagyon fiatalokkal is; Nagy Viktor Oszkárral például három éve csináltam az Apaföldet, és nagyon jó munka volt, egyáltalán nem az a "klipesített" világ, amivel sokszor vádolják őket, hanem komoly felkészültség és végiggondoltság volt benne. És Cserhalmi Sárával is forgattam most, a vizsgafilmjét csináltuk, A gyalázat fénye a címe; még nem láttam a kész filmet, de nagyon jól éreztem magam benne, vagyis jónak kell lennie.
MN: Gondolom, ebből nemigen lehet megélni.
DJ: A vizsgafilmet ingyen csináltam. A másikat sem sokért.
MN: Mit látsz, ha a jövődbe nézel?
DJ: Ha szakmailag kérdezed: nincs jövőképem. Egyébként meg: izgulok a gyerekeimért. Hogy jó legyen nekik. Jó volt, hogy ott voltak velem Berlinben, és nagyon jó volt, hogy tetszett nekik A torinói ló.
