Ha így megy tovább, lassan lehetetlenség lesz kritikát írni: minden szó a visszájára fordul a színházba nem járó, de lankadatlanul színház-politizáló politikusok, valamint a színházba nem járó, de lankadatlanul észt osztó zsurnaliszták köreiben. Eget ver a hülyeség, ha színházról, kivált, ha a Nemzetiről van szó; már nemcsak "Juliska" lesz prosti a János vitézben, de az imitált maszturbálás is odakatapultált eredeti helyéről, a Magyar ünnepből; sőt, már nemhogy az előadásokat, de a műsort sem nézik azok, akik a Schillert, Csehovot, Madáchot, Katonát, Móriczot, Shakespeare-t játszó színházon a klasszikusokat kérik számon.
Szóval ha leírom, hogy Alföldi Róbert és Udvaros Dorottya nemet vált Heiner Müller Kvartett című darabjának előadásában, akkor lesz itt akkora buzizás, transzvesztitázás és gyalázkodás, hogy leesnek a rémes kariatidák a színház - újmagyar politikai nyelven: melegedő - falairól (amúgy nem lenne kár értük). Ezért gyorsan hozzáteszem, hogy csak szóban történik mindez, állig fölöltözve.
De a kvartett nem ettől, vagyis a nem-, még inkább a szerepváltástól lesz kvartett, noha Heiner Müller valószínűleg erre gondolhatott, amikor 1981-ben megírta a darabot, hanem attól, hogy Gergye Krisztián rendezésében a két színész mellett végig a színpadon van két táncos is, akik a színészek belső világaként a ki nem mondott, mert ki nem mondható szavakat teszik melléjük-mögéjük-eléjük, egyenesen a zsigerek legmélyéről. Udvaros Dorottya és Alföldi Róbert mellett Virág Melinda és Gergye Krisztián lények és lelkek, kezdetben fekete festékbe áztatott papírruhába burkolva, majd lehámlik róluk minden (de azért nincs meztelenség!), és csak a poklok pokla marad, az ösztönök világa, kívülre kerül a bent. Érdekes: nem nehezül el, nem borítja feketébe az egész előadást ez a "párhuzamos történet" - annyi benne a fordulat, hogy nézzük érdeklődve.
Tudjuk: Heiner Müller a színház hatalmas költője, aki töredékesnek tűnő darabjaiban is a teljességet idézi meg, de mindig közvetve: darabjaira bontja a tán sosem létezett egészet. A Kvartettben Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyokjából emeli ki Valmont vicomte és Merteuil márkiné párbaját, ezt az életre, illetve még inkább halálra szóló gigászi összecsapást az ösztönök, a kéjek és fájdalmak libertinus nagymesterei között. Az előadást Hajas Tibor összművészeti performer szövegei keretezik, a képi világ is őt idézi (az előadás egészét az ő emlékének ajánlják az alkotók); számos tükör és fényes felület veri vissza trükkösen az egyszerit, sajátos fénytörésben többszörözve mindent, leggyakrabban a feketét, a sötétet.
És mit még? Hát elsősorban Udvaros és Alföldi nagy színészi duettjét, amelyben könynyedén és súlyosan kevernek gúnyt és szenvedélyt, szenvedést és kínzást, viccet és szemrehányást, féltékenységet és bosszút. És közben mindvégig arról van szó; igen, a szenvedély fűtötte vágyról, a szexusról, a bírásról és birtoklásról.
A tér valójában térfél, méghozzá kettő; Árvai György a valódi küzdőtér mellé két kisebb pódiumot állított, itt készülnek az összecsapásra a felek, és itt zajlik a stilizált párbaj is. A "küzdőtéren" pedig - amelyet előbb fekete lepel borít, majd fokozatosan kibomlik alóla a vérpiros padló - az ugyancsak fekete ruhába öltöztetett színészek feszülnek egymásnak, játékosan és halálosan egyszerre. Szemben a játéktérrel, az első sor előtt kényelmes kanapé, ahonnan egymást és önmagukat szemlélik-kommentálják - a küzdőtér része ez is.
A két színész és két táncos mellett négy énekes is van: Nagy Bernadett, Szakács Ildikó, Philipp György (ő szerkesztette a vegyes ihletésű potpourri zenét) és Mikecz Kornél. Nemcsak hangulati aláfestés a dolguk, hanem kaján, ironikus belebeszélés, pontosabban -éneklés is; egyszerre aktív nézői és sajátos kommentátorai a két színész meccsének.
Ebben mindvégig legerősebben a két színész látható, akik hol Valmont-t, hol Merteuilt, hol az általuk megidézett és a játékba bevont Tourvelnét (a férfi által elcsábításra kiszemelt férjes asszonyt, Merteuil riválisát és féltékenységének tárgyát), illetve Volange-ot (a márkiné szűz unokahúgát, akit mintegy "elterelésül" ajánl föl szeretőjének beavatásra) idézik meg és föl. Nem keltik életre, csak a színpadra jelzik őket, mutatják, hogy játék a játékbant játszanak. Gergye Krisztián rendezése - és értelmezése - ily módon következetes és homogén: nem annyira brechtizál, mint inkább a dekonstrukcióból, az elemekre szedésből következően magukat az elemeket mutatja meg; az összes szereplő játéka, jelenléte ezt szolgálja.
Ezért aztán - miközben elégedetten nyugtázzuk, mennyire rendben van minden: a humor és komorság aránya, az irónia fölényes alkalmazása, a fönt és a lent fantáziadús váltogatása, a költőiség konzekvens dominanciája - mégiscsak rendjén való, hogy velünk, a közönséggel ezen az estén nem történt semmi megrendítő. Gazdagabbak lettünk egy már-már föladott remény (hogy ugyanis a nagyjából eljátszhatatlannak tekintett Kvartett mégis eljátszható) beteljesítésével, a színház és a színészet elegáns nagyszerűségével - és nem kell életstratégiai átgondolások, önmarcangolások közepette álomra hajtanunk a fejünket.
Nemzeti Színház, február 28.
