A József Attila Színházban kétségkívül véget ért egy hosszú fejezet. Talán nem is most, hanem már évekkel ezelőtt - erre hamarosan visszatérek. Ezekben a napokban attól hangos a média, hogy bezárják a színházat, szélnek eresztik a társulatát, vagyis a kultúraérzéketlen Fidesz megint hozza a dózert. Eddig leginkább az ellehetetlenítésig futó pénzmegvonásokkal operált (aminek a végét sok esetben nem is látjuk), emellett a tehetségtelen csókosoknak osztogatott stallumokkal mutatta végtelen közönyét a kultúra iránt, illetve tapló-műveletlen nyilatkozatokban hordott össze hegynyi szemetet. És akkor most jön a József Attila Színház, amelyről el lehet mondani sok szépet és jót - és el szokás hallgatni sok egyebet, például azt, hogy szakmai berkekből származó információk szerint az előző, két évtizedig regnáló színigazgató több éve készül a visszavonulásra, lehetőleg úgy, hogy egyik lábfejét bent hagyja az ajtó résében. Rosszmájú híresztelések szerint - ne adjunk hitelt nekik - már öt évvel ezelőtt a Kossuth-díj is afféle búcsúajándék lett volna.
*
A hiány pedig, amiről most mindenki beszél, szépen halmozódott - az elmúlt tíz év alatt, ugyebár. Mint az ugyane számban Csomós Miklós főpolgármester-helyettessel készült interjúban olvasható, a főváros vezetésének csak a múlt nyáron, a végre-valahára bekövetkezett igazgatóváltás után jutott a tudomására a kapitális hiány - ebben nyilván sáros a József Attila Színház volt vezetésén kívül a főváros volt vezetése is. Az új igazgató, Méhes László pedig a megelőző öt évben már a színház művészeti vezetője volt - nem biztos, hogy hibás, de biztosan sáros abban, hogy(ha) nem tudott erről a hiányról.
Mi következik ebből? Például az, hogy a színház előző igazgatója, Léner Péter ilyen-olyan, közte nyilván jogi felelősséggel tartozik ezért a hiányért. Kivált, hogy a távozása utáni első pillanatban visszaszerződött művészeti vezetőnek havi ötszázért (e sorok írója nem tud másik olyan színházról, ahol ennyi pénzért alkalmaznák a volt igazgatót), miközben ő aztán evidensen tudott a hiányról. Sőt: jelentkezett a neki "járó" vezetői prémiumért is - ez az éves fizetés még egyszer, egy összegben, amelyet a fővárosi önkormányzat fizet ki -, de az erről szóló határozatot visszavonták, miután kiderült a hiány.
Méhes a hiány kiderülése után rögtön választhatta volna a nyilvánosság útját - nem ezt tette. Úgy hírlik, a följelentést is az önkormányzat nógatására tette meg ismeretlen tettes ellen; a tettes tán lehet ismeretlen, a felelős persze ismert. Méhes közben nekiállt lefaragni a hiányt - és elég tetemes részt el is tüntetett belőle -, amiből ismét adódik néhány következtetés.
Például az, hogy a színház jelenlegi repertoárja képes pénzügyileg nyereséges lenni. Vagyis: az önkormányzat által belengetett támogatáscsökkentés nem veszélyezteti a színház működését. A különféle takarékossági intézkedésekkel, ilyen-olyan (régi) szerződések gyors fölmondásával sokat lehet spórolni, és ha körülnézünk a gázsik vidékén, ott is található néhány megtakarítható forint. Ezt ígérte Méhes a közelmúltban az önkormányzatnak - és ezt az ígéretét nyilván be tudta volna tartani.
De az önkormányzat nem bízik Méhesben - és erre, ha egyetlen pillanatig az önkormányzat felől nézünk erre a történetre, meg is van az oka. Nemcsak a hiány felhalmozódásában vélelmezhető felelőssége miatt, hanem az előző igazgató "visszaszerződtetése" és az anyagi helyzet fölmérése előtti gyors társulati jutalomosztás miatt is mást szeretnének látni az igazgatói székben. Ebben alighanem Méhes is egyetért velük, hiszen fölajánlotta lemondását.
Ezek után azt kéri az önkormányzat, hogy az igazgatása utáni periódusra ne idézzen elő kényszerhelyzetet, ne vállaljon kötelezettséget az utód, illetve a tulajdonos nevében. Érthető ez?
Ebből következik a társulat "szélnek eresztése". Vagy rövid időre, vagy végleg. Ha igazak a legújabb számok, ha nyereséget hoznak az előadások, ha a közönség "a csilláron is lóg", akkor nincs okuk aggodalomra: a kiírandó pályázatot bizonnyal meg fogják nyerni.
*
Az önkormányzat viszont tovább nem kívánja támogatni a József Attila Színház működését. Tessék választani: az elvonásokkal, zárolásokkal terhelt önkormányzati költségvetés színházi kötelezettségeit immár csak áldozatok árán lehet teljesíteni. A kialakult helyzet fönntarthatatlan, mert finanszírozhatatlan. Lehet tanácsokat adni - kéretlenül akár - a fővárosnak vagy bárkinek, hogy inkább vegyék vissza azt a többletet, amely a magas rangú kormánytagok fizetésében az adócsökkentés által keletkezett, és költsék színházra, de ennek teljesítésével meg kell várni a következő kormányt. A másik lehetséges megoldás: az eddig is sokszor alkalmazott (és ugyanannyiszor kárhoztatott) fűnyíróelv alapján a József Attila Színház által fölhalmozott hiányt szét lehet teríteni az összes fővárosi önkormányzati színházra, és ezzel a padlóra küldeni azokat a művészszínházakat, amelyek egyetlen nyereséges előadást sem tudnak (mert nem tudhatnak) produkálni.
A harmadik meg az, hogy az önkormányzat lép egy nagyot az egalizálástól a differenciálás felé, mégpedig minőségi alapon. Jó lenne, ha ezt alapos koncepció előzné meg, de idő hiányában a kényszer is megteszi. Akkor most kell kimondani: az egyik színház fontosabb, mint a másik, akár a közönség igényeinek kiszolgálása, akár a színházművészetben betöltött szerepe okán.
Ilyesmi állhat az önkormányzat azon döntése mögött, hogy színházi célú hasznosításra írja ki a József Attila Színház pályázatát, önkormányzati támogatás nélkül - és ezzel valóban lezárja a "Léner-korszakot". Ha nem lesz posszibilis jelölt, akkor megy tovább a régi verkli, új szereplőkkel - és ennél rosszabb forgatókönyvet momentán nem tudok elképzelni.
