Vannak ezek a bizonyos "szerzői előadások" ("írta-játszta-rendezte", esetleg a háromból csak kettő, a lehetséges variációk bármelyikében), amelyek már a start pillanatában legalább olyan terheltek, mint a rokoni színházi képződmények (férj/barát rendezi feleségét/barátnőjét a címszerepben, avagy fordítva), s tényleg minden malícia nélkül mondom, hogy ez nem elő-, hanem utóítélet, vagyis tapasztalat. Ilyenkor ugyanis a felállásból föltétlenül hiányzik még egy szempár, jobb esetben még egy (vagy másik) alkotó.
A fenti eszmefuttatás ezúttal Szabó Mátéról jutott eszembe, aki Havanna című darabját maga állította színpadra a Thália Színház Arizona Stúdiójában, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében; koprodukcióban a Nézőművészeti Kft.-vel és a Manna Kulturális Egyesülettel is. Ha Szabó Máté rendező e-mailben kapja meg ezt a darabot, alighanem visszaküldi némi érlelésre-átdolgozásra. És ha Szabó Máté szerző beül a más által rendezett Havanna című darabja valamelyik próbájára, alighanem maga veszi vissza a darabot, vagy szól a rendezőnek: találna már ki valamit a lyukak kitöltésére.
A Havanna alapjában a bulvárpszichológia tárgykörében fogant - és a témája is nagyjából ez. A közismert Harlow-kísérlet a szőranya-drótanyával, mindközönségesen a szeretet zsigeri működése, az ennen problémáival megküzdeni képtelen pszichiáter, a vakvágányos apa-fiú kapcsolat, a párkapcsolat nehézségei mind príma motivációs eszköztár egy darabhoz, bár együtt ami sok, az sok. És - mint ezt a világirodalom tetemes része igazolja - dramaturgiailag működőképesebb a konstrukció, ha olyik motívum diszkréten a háttérbe vonul, és onnan dolgozik bele a cselekmény bonyolításába. De a Havannában tárgy és motiváció erősen összecsúszik, mondhatni, a motiváció maga a tárgy.
Ez nem tesz túl jót a produkciónak. Akadályozza például a sztorit magát, pedig van sztori, ha mégoly sovány is. Karcsúságát rejtvények tömkelegével tetézi - törtem a fejem rendesen a fölbukkanó kérdéseken, ami egyrészt jó jel, hisz' kíváncsi voltam a válaszokra, másrészt rossz, mert nem lettek válaszok.
Fekszik a pszichiáter az ágyban, nagyjából tetőtől talpig gipszben, mozdulatlanul és némán (pedig beszélni épp tudna, de sokáig nem akar; némi színházi rutinnal tudni lehet, hogy előbb-utóbb fog azért). Sertepertél körülötte egy barátnőféleség; monológjából megtudjuk, hogy a kapcsolat töredezik vagy már szét is tört, de nem tudjuk meg például, mitől és miért esett ki az ablakon a férfi (bár legalább azt megtudjuk, hogy innen a gipsztömkeleg).
Felbukkan, pontosabban beront a szobába egy páciens, aki egyenesen a repülőtérről vágtatott ide betevő terápiás órájáért. Kényszeres szómenésben szenved - az is komoly időbe telik neki, hogy észrevegye a helyzet fonákságát, és oda se hederítsen.
Aztán telik az idő. Nem tudjuk, mennyi, nem tudjuk, hogyan és mivel - a pszichiáter már beszél, enni és inni is hajlandó; és nagyjából eddigre már föltérképezhettük a teret is. Csík György díszlete afféle értelmiségi lakást mutat, sok - bár félig üres - könyvespolccal, otthonos rendetlenséggel, némileg eltúlzott realizmussal (odafönt még egy konyha is van, eléggé fölöslegesen, de ha már van, hát kerül bele egy-két lényegtelen jelenet is).
A jelenetek közt olykor áttűnik a színen egy férfi - sejtjük, hogy az apa, és fogadni mernénk, hogy egyszer majd eljön az ő ideje is. De még mielőtt ez megtörténne, megtudjuk, hogy a magát többé-kevésbé a lakásba bekvártélyozó páciens intim kapcsolatba került a (volt?) barátnővel, aki gyereket vár, már szépen látszik is a domborodó has. És akkor az ember azon kezd gondolkodni - idő van -, hogy vajon mennyi idő telt el a szegény ember ágyban fekvésével: lehetséges, hogy legalább öt hónapja a gipszben lakik? Vagy a gyerek még az övé, csak mire látszani kezd, már más a leendő apa?
És amikor az effajta lényegtelen kérdések lényegessé válnak, már tuti, hogy sántít a darab, illetve e konkrét esetet nézve több benne a lyuk, mint a töltelék. Aztán amikor az apa - szintén pszichiáter - betoppan a gipszből frissen kiszabadított fiához, hogy átadja neki legújabb szakmunkáját (az apa-fiú kapcsolatról), már az is biztos, hogy még a "töltelékek" sem kapcsolódnak egymáshoz. A fiú némán, beletörődőn hallgatja végig az apa hosszas, pszichológiai példabeszédekkel és narcisztikus eszmefuttatásokkal sűrűn tarkított monológját - de mire ide elérünk, legalább azt kitaláljuk, hogy a végén járunk. Még egy sokat-, vagyis semmitmondó leülés a nyitott ablak elé - és vége.
A színészek majdnem megmentik a produkciót; azt bizonyosan elérik, hogy a néző ne a holnapi bevásárlólistán, hanem a darab hiányosságain, illetve a darab kérdésein törje a fejét. Katona László nemcsak példás önfegyelemmel, hanem a lehetőségekhez képest kreatívan használja szűkös mozgásterét. Kerekes Éva színesen és gazdagon játssza rejtélyesnek még a szerep és a helyzetek hiányosságait is. Thuróczy Szabolcs tempóval és lendülettel segíti előre az előadást, Mucsi Zoltán pedig magabiztosan abszolválja a sokszorosan zárt jelenetét. Rajtuk nem múlt.
Thália Színház, Arizona Stúdió, március 19.
