Csáki Judit

Nincs pénz - ez a vezérszólama az alábbi beszélgetésnek. Mindazonáltal Csomós Miklós főpolgármester-helyettes szavaiból az is kiderül, hogy a szűkös határok közt az önkormányzat igyekszik a minőség pártját fogni, ahol teheti.

Ügyes - ez jutott eszembe elsőként Dömötör András Kamra-beli rendezéséről; még valami elismerő csettintésféle is volt bennem, hiszen jól szórakoztam, s itt-ott még meg is rendültem Nádas Péter Szirénének című mega-giga-monumentális apokalipszisén. De ez az "ügyes", ez leginkább arra vonatkozott, hogy apokalipszist, totális pusztulást színre vinni három gumicsónakban - ez tényleg valami. Az ellenpólusról közelíteni a lehetetlen felé - ez legalább színházi válasz a dráma súlyos színházellenességére, még akkor is, ha a lehetetlen lehetetlen marad.

Remélem, jó alaposan megtekintette az egri Gárdonyi Géza Színház frissen fölkent (és helyi önkormányzati rokoni kapcsolattal alaposan megtámogatott) igazgatója a színházában játszott Csiky Gergely-darabot, mielőtt oda nyilatkozott, hogy száznyolcvan fokos fordulatot, hátraarcot fog levezényelni a teátrumban. Csáki Judit

Most éppen csönd van, vagyis minden megy a maga útján: Alföldi Róbert sajtótájékoztatón jelentette be a Nemzeti Színház következő évadjának programját. Szándék és igény volna ugyan a kirúgására, de egyelőre sem közepesen szalonképes megoldás, sem közepesen kényelmes utódjelölt nincsen.

Két előadás megy a Vígszínház színpadán, legtöbbször szoros egymásutánban. Vagyis láthattam volna ugyanazon az estén Az öldöklés istene című előadást, majd pedig a Period... címűt. Előbbit hagyományosan és kényelmesen a nézőtérről, utóbbit a színpad hátsó felében dobogón üldögélve, karnyújtásnyira a színészektől. Nem így történt: nálam két külön este volt ez, de végtére is mindegy, nem léptek beszélő viszonyba egymással az előadások.

Talán indokolt ezúttal a vége felől kezdeni: a Katona József Színházban bemutatott súlyos, mindig éndrámaként értelmeződő Moliére-darab, A mizantróp főhőse, Alceste a végén kivonul a világból a sivatagba, vagyis eldönti a darabban eldöntetlen kérdést.

Nemigen tudok elképzelni olyan történelmi pillanatot, társadalmi berendezkedést, szellemi-anyagi diszpozíciót, amelyben - vagy amelynek ellenére - ne lenne lehengerlően aktuális Székely János remekműve, a Caligula helytartója. Amiként nemigen tudok elképzelni olyan egyéni, ha tetszik, magánéleti állapotot, amelyből a figyelem egyszer csak ne navigálna végképp a dráma súlyos dialógusaira.

Zsótér Sándornál mindig mindenre figyelni kell; most például arra, hogy milyen barátságosan, közvetlenül tessékel be bennünket, nagyjából húsz-huszonöt nézőt az elhagyott lakásba. Illetve hát nem is elhagyott, hanem színház céljára birtokba vett lakás ez, amolyan lakáskollégium a színművészetis egyetemistáknak - és miközben Zsótér székeket igazgat, padot tologat, segédkezik az elhelyezkedésben, máris itt vagyunk a harmadik birodalomban, mely államformáját tekintve momentán köztársaság, ez azonban ne csábítson könnyelműsködésre, óvatlan magabiztoskodásra senkit.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház A kis lord című előadásának ifjabb nézői aligha tudják, hogy egy bizonyos Frances Hodgson Burnett nevű angol hölgy vagy százhúsz évvel a Harry Potter megszületése előtt modellezte ezt a későbbi karriertörténetet, a J. K. Rowlingét. Ja, és voltaképp modellezte - némi változtatással, persze az írói szabadság jegyében - saját, nagy sikerűvé vált gyerekregényének, a Little Lord Fountleroynak a szüzséjét is. Az ő családja is elszegényedett az apja halála után, kivándoroltak Angliából Amerikába, ott írta meg a regényt, amellyel óriási sikert aratott, gazdag lett, majd visszatért gyerekkora színhelyére, vett egy házat - de nem élt boldogan, mint ama bizonyos kis lord, mert az élet mégsem habos torta.

Amióta néhány évvel ezelőtt elolvastam Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona két könyvét (Burokban születtem, Tüzes cipőben), nagyjából meg vagyok győződve arról, hogy ha ez a nő nem megy Kosztolányihoz feleségül, akkor a saját jogán lehetett volna igen jó író (és lehet, hogy boldogabb is, de ez más tészta - így azonban Kosztolányinak "ajándékozta" az Édes Anna alapötletét, bár ezt nyilván nem tette rosszul). Remek portréi a környezetében élő hírességekről és hírességnékről, jó szeme és jó stílusa azzá tehették volna. De nem így lett.

Ott állt földig érő kabátban, homlokába húzott sapkában a Nemzeti Színház előtt, szakadt az ónos eső, fújt a Duna fölött az északi szél. Kezében egy szál törött gerbera - jött tüntetni a művészet szabadságáért, a szabad Nemzeti Színházért. Aztán nevettünk ezen - jólesett.

Igen, akkor legyen most még ez, talán utoljára, mielőtt a médiahatóság vigyázó szeme kiirtja a szabad szólást, benne a kritikát is; legyen ez akkor ajándék a karácsonyfa alá: Magyar ünnep a magyar ünnepre. Alföldi Róbert rendezése a Nemzeti Színházban megint kiveri a biztosítékot azoknál, akik színházba nem járnak, a magyar nyelvet ötszáz szóval beszélik, melyek közül háromszáz ócska káromkodás, és csak úgy lehetnek maguk előtt is igaz magyarok (megannyi egyetlen igaz magyar), ha a nekik nem tetszők nem magyarok, mert szellemi nyomorúságukból ugyan mi más emelhetné ki őket, mint mások kitaszítása a nemzet testéből.