A kommunizmusban játszódik Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij Erdő című komédiája, legalábbis Egon Savin átdolgozásában, az ő szerb szövegének Gállos Orsolya által készített fordításában, az Új Színházban.
Az első jelenet alatt - amelyben Szomorov és Vigov, a két színészarchetípus a vasfüggöny előtt abszolválja ismeretterjesztő nagyjelenetét a színészlét manapság kivált aktuálisnak tetsző sötét bugyrairól - erre, mármint hogy átdolgozást látunk, nem kell rájönnünk. A kesernyés komédiai hangnem van megütve: Gáspár Sándor a tragikus színész míves gúnyájában érzékenyen és érzékletesen mutatja Osztrovszkij színházi rajzolatának természetes időszerűségét, Vass György mint Vigov ugyancsak hatásosan kontrázik. Tőlük aztán maradhatnánk az eredeti opusnál - sőt, ami őket illeti, ott is maradunk.
Mert egyébként a huszadik században járunk, a (talán szovjet?) kommunizmus sűrűjében, méghozzá katonai környezetben. Melyben Gurmizsszkaja, a korosodó asszony katonás mozdulatokkal kommandírozza környezetét, miközben tekintélyes méretű (dolgozó?) szobájába időről időre belepásztáz egy külső reflektor. Az amúgy puritánul elegáns térben (díszlet- és jelmeztervező: Balla Ildikó) a hátsó ajtó mögött egy posztamensen arany szoborfej elnagyolt vonásokkal; az örök kurrens vezér, mondjuk. A szereplők olykor elvtársnőnek illetve elvtársnak szólítják egymást - már aki, persze.
És ha ezen az akadálynak súlyos, koncepciónak gyönge gondolati és fizikai építményen átverekszi magát Osztrovszkij, akkor többé-kevésbé le is pereg a dráma, mármint az Erdő. Amelyben az álgazdag asszony megjátszott jótékonykodással és képmutató rokoni szeretettel munkálkodik saját boldogságán: a fiatal szerető, a későbbi férj megszerzésén. Mintegy mellesleg elkótyavetyéli a saját és mások pénzét, viszályt szít a többiek között, hazugsággal manipulálja a szerelmeseket, és átlátszó eltökéltséggel képviseli saját érdekeit. A tragikus színész - ki más? - átlát a szitán, és előbb megpróbálja a "jók" oldalára állítani a befolyásolható rokont, majd afféle alkalmi bíróként igazságot tesz, a saját kárára egyébként. Kedves hitvallás a színház, a színészet immanens erkölcsisége mellett.
Ebből az egyszerű meséből, vagyis Osztrovszkij drámájából születtek nagyszerű előadások nálunk a nem is nagyon távoli múltban; például Ascher Tamás rendezésében Kaposváron, amelyből nemcsak Molnár Piroska játéka, hanem Kocsis Pál és Kovács Zsolt vándorszínészduója is beleégett a nézői emlékezetbe. Pedig Ascher sem a vígjáték kliséiből dolgozott, hanem az erdőmetaforát játszotta ki: az erősek elnyomják a gyöngét, így satnyul a világ.
Savin a történetet vélhetően azért helyezte más korba, hogy komorabb színt adjon neki. Hogy legalább azok számára, akik megélték és emlékeznek rá, fölidézze a kommunista exteriőr fenyegető atmoszféráját; azt, amelyben a hatalom pénzzel és a pénz hatalommal párosul, és együtt hatalmas gazemberségre képes.
De hát Gurmizsszkaja Takács Katalin alakításában nem félelmetes, legföljebb szánalmas figura - szeretethiányos, a saját öregedésével szemben kritikátlan asszony. Manipulációi kisszerűbbek és átlátszóbbak, semhogy hatalmi köntösének tulajdoníthatnánk: egy nő akar itt szerelmet venni, jó pénzért. Takács Katalin minden színészi engedelmessége ellenére sokszor mégis ledobja magáról a rendezői koncepciót, és amennyire lehet, Osztrovszkijból dolgozik. Nehéz dolga van: Savin rendezői belenyúlása elég ahhoz, hogy a figura felnövését és kompakt hatásosságát megakadályozza - Takács játékát minduntalan megtöri a beleerőszakolt áthangolás.
A többieket ugyanezen rendezés csak kisebbíti - amit jelen körülmények közt nehéz sajnálni. Mert normális körülmények között - értsd: normális rendezés esetén - a Hirtling István játszotta erdőfelvásárló Voszmibratov fékezett habzásáért igazán kár, hisz' Hirtling fanyar-ironikus játékstílusával sokkal több lehetne. A fogadott lány, Akszjusa Nemes Wanda alakításában takarítónő és szüfrazsett keveréke, föltehetően neki is a rendező szignálta ki ezt a találmányt, viszont az Almási Sándor játszotta simulékony fideszudvaronc (Bulanov) kortársi kreatúra, bár ősei kétségtelenül a kommunizmusban keresendők. Derzsi János Karpján nem fog Savin kése - ő Osztrovszkijból dolgozik, ha esik, ha fúj.
Az nem meglepő, hogy Osztrovszkij hősleg ellenállt a kommunizmusba deportálásnak. Az sem meglepő, hogy ebben a küzdelemben megroggyant, nem is kicsit. Az sem, hogy az eredmény: szomorú birkózás, a győzelem esélye nélkül. Az már kicsit meglepő, hogy a nyilván hosszas próbafolyamat alatt senki nem vette észre, hogy egész pályaudvar épült itt vakvágányokból. Az meg nagyon meglepő, hogy mindez ráadásul még végtelenül unalmas is lett, alig lehet kivárni a végét, amit igazán nem hittem volna Osztrovszkij Erdő című darabjáról.
Az ember nem szűnik meg sajnálni az Új Színház tehetséges, többre és sokra képes színészeit.
Új Színház, április 21.
