Momentán nem jut eszembe egyetlen olyan történelmi időpillanat vagy társadalmi formáció, amikor és ahol Gogol remekműve, A revizor ne lenne magától, alapjáraton is üvöltően aktuális. Ez aztán tényleg olyan mű, amelynél elégségesnek látszik eljátszani a kottát egy közepes előadáshoz - mondjuk kottát olvasni azért tudni kell.
Vlad Troickij ukrán rendezőt jól jegyzik nálunk mostanában - gyakran emlegetik vele kapcsolatban, hogy sajátosan kezeli a darabokat, sajátos "összművészeti" színházcsináló, sajátos a tempóérzéke, az asszociációs bázisa, szóval Vlad Troickij egészében véve sajátos.
Ehhez képest a debreceni előadás leginkább lassú, sötét és zavaros. Hosszas némajelenettel kezdődik: a polgármester és családja (felesége és lánya) egy hosszú asztalnál reggelizik - hogy reggeliznek, azt a felszolgált narancsléből gondolom. A tágasnak mutatkozó színpadon van néhány rácsból tákolt oszlop, és a belőlük tákolt fülkeszerűségekben olykor szereplők várakoznak a jelenésükre. Szövegszerűen meglehetős nehezen bontakozik ki a darab, a húzások és beillesztések erősen alapoznak egy közös Gogol-vízióra, és a lassú menetelések alatt van idő bőven kigondolni, hol is tartunk.
Troickij egy kecskeméti előadással is rákészült erre a debrecenire: Gogol. Utóirat című rendezése számos gyertya és zsúfolt díszlet, megannyi enteriőr közepette celebrált asszociációhalmaz volt, vegyes utalásokkal és részletekkel Gogol-művekből és irodalomtörténeti-életrajzi tudnivalókból, képekre komponálva, sejtelmes fel- és eltűnésekkel bolondítva. Lassú és vontatott volt az is - ezt kivált olyankor érzi az ember terhesnek, amikor a lassúság ürességet, a vontatottság jelentésbeli káoszt takar. A dilettantizmust jótékonyan fedi egy sajátos színházi képződmény.
Troickij nagy asszociáló művész: képi gondolkodása bakugrásokkal közlekedik, és hogy sehol egy összerendező elv, például egy kivehető rendezői koncepció, az csak lassan derül ki, ha ugyan sikerül kikecmeregni a képek kavalkádjából. Feelingszínház ez a javából, és mint ilyen, mindig gyanús: a feelingszínház nehéz műfaj, mert rendszerint agyunkat megkerülve az érzékeinkre akar hatni. Ehhez persze szabadon kezeli a darabot - már ha van darab egyáltalán (mert például a néhány évvel ezelőtt Gyulán bemutatott Shakespeare-opus esetében sem volt, csak valami motívumgyűjtemény került nagy felhajtással a szemünk elé). A feelingszínház, az asszociációt nemcsak szabadon, hanem szabadosan és ad hoc módon kezelő színpadi zűrzavar a dilettánsok otthonos terepe; a megválaszolhatatlan kérdések vállvonogatós, sejtelmes félsötétbe burkolása olykor a megtévesztésig színházformát bír ölteni.
Mert a feeling, az érzet mint olyan alkalmas arra, hogy elbódítsa a befogadót, aki a gondolkodást felfüggesztve megpróbál belemerülni a képekbe, átvenni a lassú mozgás, a konstans sötétség és félhomály bódítását, és együttérzőn elveszni a részletekben, amelyek persze nem a darab, nem is a rendezői koncepció részletei, és nem is állnak össze semmivé, de múlik velük az idő.
A revizor három és fél órája nehezen múlt. Pedig a bal oldalra, előre letett zongora olykor ígéretes futamokat hallatott, sőt: amikor a Hlesztakovot játszó Mészáros Tibor szellemes dallamokra énekelte el belépőjét, akár azt is remélhettük, íve lesz az előadásnak. A kísérlet azonban egyszeri volt.
Pedig - és ez nem minden Revizor-előadásban van így - ígéretes (vagy annál is jobb) Hlesztakovja volt az előadásnak. Mészáros egymagában játszotta el a fenyegetés és fenyegetettség, a korrupció mint életforma hatásos rajzolatát, dacára minden rendezői kenceficének és magamutogatásnak - percekre akadt partnere ebben a polgármester feleségét, Anna Andrejevnát játszó Ráckevei Anna személyében. Jelenéseiket, jeleneteiket nehéz volt kivárni.
Egy ilyen zavaros, sokszor a blöffben utazó előadásban is akadnak remek találatok, már csak a nagy számok törvénye alapján is; ilyen volt például a Hlesztakov első számú leitatását bemutató jelenet, melyben Mészáros egy szellemes balettjelenet keretében kapta ki a poharakat sorra a kisvárosi funkci-arisztokrácia tagjainak kezéből, lehajtotta az italt, majd az üres poharat a sorban következő alázatos kuncsorgó teli poharára cserélte. Erre a fizikai akcióra akár az egész darab is ráépülhetett volna.
Ehhez persze tudni és tudatni kellett volna, mit akar mondani nekünk Troickij azon kívül, hogy jellegzetes színpadi hatáselemeit újra és újra felvonultatja, nagyjából-egészében függetlenül a szerzőtől és a darabtól.
A Rivalda Fesztiválon a darab közönsége produkálta a legdrámaibb jelenséget, amennyiben drámaian megfogyatkozott a második részre. A terepről menekülő nézők így aztán nem láthatták, hogy a végtelennek tűnő vontatottság mégsem végtelen. Gogol darabjának a vége poén, mármint színházi értelemben: muszáj vele kezdeni valamit, méghozzá valami erőset és hatásosat, hiszen ez az utolsó jelenet és utolsó mondat visszafelé is összerántja az előadást.
Vagy leleplezi a dilettantizmust, mint itt: amikor valaki a színpad közepére penderült, és nekünk háttal mindössze bejelentette az igazi revizor megérkezését, nem történt semmi azon kívül, hogy tényleg véget ért az előadás.
Thália Színház - a Csokonai Színház vendégjátéka; május 2.
