Hongkongból érkezett és a New York-i Brooklyn Academy of Musicba tart Declan Donnellan idén harmincesztendős együttese, a Cheek by Jowl. Turné az életük - jelenleg négy produkcióval járják a világot -, és előadásaikon még az avatatlan tekintet is észreveszi, hogy széles, mondhatni, nemzetközi közönségnek készültek. Főleg Shakespeare-t játszanak, de repertoárjukon például Csehov vagy Szophoklész is szerepel; nálunk legutóbb Webster horrorisztikus rémdrámájával, az Amalfival jártak.
Most az éppen egy esztendeje bemutatott Macbethet hozták el. A színpad fekete doboz, két oldalán lécből ácsolt oszlopok állnak, amúgy üres a tér. Később játszik még néhány stoki (hokedliszerű faülőke), egyéb bútor, vagyis díszlet nincsen, kellék sincs, egyetlen kiemelt pillanattól eltekintve. Amelytől más értelemben persze nem tekintünk el, sőt: paradox hatással a túlnyomó nincsre hívja föl a figyelmet.
A tizenkét színész szinte egyfolytában a színen van, ők a minden: a tíz férfi fekete gyakorlóruhája elsősorban katonát jelez, a két nő is fekete ruhát visel - Donnellan rendezése nem a színekben utazik. A Macbeth történetéből nem a szokásosan látványos fordulatok, a változatos ölések, a bőven áradó vér és a megérdemelt bukás érdekli, hanem az, ami mögötte van: a házaspár, Macbeth és a Lady lelki kálváriája, a bűnbe kódolt bűnhődés belső útja.
Mindazonáltal az előadás látványos. Gondosan komponált zene és hangok, virtuóz világítás, és hát a mozgás, a nemcsak kiszámított, de szinte észrevehetetlenné tett koreográfia - mind célirányosan sejtelmes és borzongató. A színészek - igazi ensemble, Donnellan színházának ez alapeleme; a régi gárda és az új tagok úgy épülnek össze, hogy nem látni a forradás helyét - mint sakkfigurák lépnek előre-hátra (az Amalfi annak idején "igazi" sakktáblán játszódott); egy-egy jelenetre főszereplők lesznek, majd a helyükre lépő más főszereplők alá játszanak pontosan és odaadóan.
Donnellan értelmezésében a Macbeth a ráébredés drámája; van egy házaspár, melynek tagjai őszintén és mélyen szeretik egymást, az asszony igazán akarja férje karrierjének fölívelését, akarja neki a jót, a férj pedig őszintén és szenvedélyesen bízik asszonyában. Eleven érzékiség is összefűzi őket, erős alapot ad az összetartozásnak. A vészbanyák jóslata váratlanul szakad Macbethre, de egy pillanat alatt forgatókönyvvé válik - és gyors a cselekvés. Puszta technikai manővernek tűnik (az egyébként vak) Duncan király meggyilkolása és az út a királyságig - a bajok csak ezután kezdődnek. Will Keen energikus, pörgős és kissé izgága Macbethje szinte észrevétlenül csúszik át egyre szűkülő külső világából a démonokkal teli, tágas és kietlen belsőbe. És nem vigasz, inkább magától értetődő, vagyis adottság, hogy ebben is teljesen együtt van asszonyával, Anastasia Hille Lady Macbethjével; voltaképp egy vele, hiszen az asszony bomló elméje az ő mardosó kétségeinek és félelmeinek tükre és viszont. Innen is érthető, hogy ennek az összeforrott párosnak a világ többi része nagyjából egyforma, fekete, sejtelmes halmaz, amelyből csak pillanatokra élesedik ki egy-egy arc. Banquo és Macduff, a végzet okozói ilyenformán ugyancsak "összesimulnak" fekete egyenruhájukban.
Az egyetlen színes és kiemelt jelenet a kapusé, egy rendszerint kicsi és hálás epizódé: Kelly Hotten kis fülkéje (amely az egyik oszlopból fordul ki) jelenkorunk összes kapuskellékét tartalmazza a telefontól a hangosbeszélőn át számos más kis kütyüig - és hát az asszony is egy rikító stilizáció, vörös hajkoronájával, elrajzoltan harsány játékával. Rendezőileg így válik igazán hangsúlyossá, természetessé a szikár feketeség, a konzekvens kelléknélküliség (melynek egyetlen zavaró momentuma, hogy a képzelt és a valódi fegyver egyformán hiányzik), a koreografált egyszerűség. Amely aztán, amikor megindul a birnami erdő Dunsinan hegyére, vagyis vonulnak a katonák a fejük fölé emelt stokival felénk, igazán hátborzongatóvá válik. Amiként Macduff éles fénnyel kivágott gyászjelenete is: a férfi (David Caves játssza) valósággal megnő, szinte fizikailag is hatalmassá válik, mielőtt végső csatára indul Macbeth ellen.
Macbeth alig is veszi észre a felesége halálát, de nem úgy és nem azért, mint a legtöbb előadásban szokásos: nem az elhatalmasodó közöny és bezárulás miatt, hanem mert számára az asszony továbbra is él, hisz' még él önmaga is. Kezét a holttesten nyugtatja, amely számára nem holt. Szép.
És így siklik át a saját halálán is: átcsusszan egy másik világba, amely régóta vele van már.
Érdekesen egyszerű előadás. Perfekt színészi alakítások és világos rendezői mondandó vezérlik - földhözragadtan hagyományos, ha belegondolok. Konzekvens alkalmazása egy harminc év alatt kigyúrt-kidolgozott színházi nyelvnek, egy markáns világlátásnak, egy kínálkozó újraértelmezésnek, egy klasszikus, holtnak is gondolható anyag örökös kihívásának. A Cheek by Jowl védjegy - jó, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál elhozta nekünk.
Budapesti Tavaszi Fesztivál, Nemzeti Színház, március 23.
