Nemigen tudok elképzelni olyan történelmi pillanatot, társadalmi berendezkedést, szellemi-anyagi diszpozíciót, amelyben - vagy amelynek ellenére - ne lenne lehengerlően aktuális Székely János remekműve, a Caligula helytartója. Amiként nemigen tudok elképzelni olyan egyéni, ha tetszik, magánéleti állapotot, amelyből a figyelem egyszer csak ne navigálna végképp a dráma súlyos dialógusaira.
A Caligula helytartóját amúgy filozófus írta, és ezt azért (is) muszáj most megjegyezni, mert ebből is megérthető, miért csípné bármely hatalom urainak szemét egy tézisből, tételből írott vitadráma, ha megnéznék egyáltalán, amelyben morális fel- és leépülésekről, elkerülhetetlen, mondhatni szükségszerű fordulatokról van szó; Székely költői-írói zsenialitásából fakadóan izgalmasan és lebilincselően, egyszersmind zabolázhatatlan erkölcsi szilárdsággal. Mondja, amit mond, mert másképp nem tehet. Akárcsak Barakiás, a zsidó főpap.
Petronius, Caligula császár helytartója parancsot akar végrehajtani: bevinni a császár szobrát a zsidók templomába. Könnyed erőszakkal meg is tehetné, hiszen bármennyi zsidó gyűlik össze odakint, a téren, bárhogy is tiltakozik Barakiás, a főpap és Agrippa, a zsidók királya - ezek a zsidók sem kórusos hangoskodásra, sem fizikai ellenállásra nem hajlandók. Csak szórják a hamut a fejükre...
Petronius, a helytartó képességes ember: szolgálatban, lojalitásban is az, nyilván ezért vitte ilyen magasra. Olyan magasra, ahol az esze már hátráltatja a vak hűség gyakorlásában, ahol a fölhorgadó kérdőjelek már akadályozzák a gyors, célirányos cselekvést.
Hiszen nem kellene neki törődnie azzal, hogy - mint Barakiás a darab egyik legfrappánsabb dialógusában kifejti - ha beviszi a szobrot a templomba, akkor a templom megszűnik templom lenni, vagyis az aktus megszünteti önnön célját; a helytartóság megkövetelte cinizmussal élve mindez smafu. De Petronius - mondom, túl okos - tudja, hogy ha így van, akkor a parancs végül is nincs teljesítve, másrészt a zsidóknak okozott kár, sérelem sem elég látványos. Ez ám a dilemma.
A kecskeméti Katona József Színház és a Thália Színház közös produkcióját Bagó Bertalan rendezte, aki a velejéig értést és értetést állítja középpontba. Semmi fölös cifrázat nincs a szövegen (tán az olykor felhangzó, sokszor ismételt ismeretterjesztő mondatokat lehetne rövidíteni vagy elhagyni); van egy fényes tér, melynek padlóját sakktáblaszerűen felvitt ezüst és matt négyzetek alkotják, oldalfalait tükörszerű felületek - e közkeletű stilizáció a szereplők és a közönség többoldali tükröződésével ezúttal jól játszik, amiként Vereckei Rita archaikusnak tetsző, de semmi konkrét kort nem idéző jelmezei is. A térben mindvégig ott a láda, amelyet be kellene vinni a templomba, ezenkívül csak egy plexiszék van, Petronius olykori ülőhelye. A zsidók állnak, ahogy mindenki más is.
A rendező kezében van a játék íve, ami, vitadrámáról lévén szó, különösen fontos ügylet: az érvek és ellenérvek építményének (és csúcspontjának) transzparensnek kell lennie, különben a néző kimarad a játékból, márpedig az nemcsak neki, hanem vele és róla szól. Bagó Bertalan két csúcspontot épít föl a szokásos egy helyett: a racionális összeomlás mellett egy érzelmi is gyöngíti Petronius személyiségének integritását. A szokásos ugyanis Barakiás és Petronius vitája, a darab első felében, melyben nemcsak a szobor bevitelének fizikai lehetségessége és szellemi lehetetlensége feszül egymásnak, hanem a szolid állhatatosság (diktálja hit vagy morál) és a megértés támasztotta kétely. Utóbbi a zsarnok, önmagát istennek képzelő császár eszement utasításaihoz való föltétlen engedelmességet kérdőjelezi meg - és ezzel Petronius lojalitásból és föltétlen hűségből kovácsolt személyisége és karrierje máris megtörik. Ezt támasztja meg a másik: két segédtisztjében megrendült bizalma, majd a két segédtiszt megöletése, aztán a fölismerés, hogy hibázott - és a fölismerésből levont következtetések immár atomjaira bontják az addig győztes, sikeres helytartót. Bagó tesz még a végére egy vizuális poént: Petronius kinyitja a dobozt. Hogy mi volt benne, ekkorra már mindenki tudja.
Dunai Tamás Barakiása a magától értetődő szilárdság, és sehol semmi rabbiparódia vagy -idézet. Hitében biztos ember - nincs mitől megrendülnie benne, és nincs mitől félnie sem, hisz oly egyszerű ez: a szobrot nem lehet bevinni a zsidók templomába. Dunai játéka szép és súlyos, akár a figurája.
Kőszegi Ákos alakítása is, figurája is mozgásban van, és izgékony, vibráló idegesség fűti. Kőszegi számomra mindig túlpoentírozott, egy hajszálnyival mindig túl sokká váló színészete ezúttal a helyén van: ez a Petronius ugyanis egyszerre éli és mutatja a megbillenés fázisait, és a mutatás is segíti a következő, immár szükségszerű lépés megtételét. A végéig.
A többiek is jók, pontosan játszanak - ettől aztán jó is lesz az amúgy fontos előadás, melynek legfőbb tanulsága, hogy a zsarnok sem tehet meg bármit, mert előbb jól cserbenhagyják, aztán meg jó rondán végzi övéi kezétől - és ettől aztán fényes jókedvem lett hazafelé.
Thália Színház, január 21.
