Színház - Pusztulás a köbön - Nádas Péter: Szirénének

  • Csáki Judit
  • 2011. február 24.

Zene

Ügyes - ez jutott eszembe elsőként Dömötör András Kamra-beli rendezéséről; még valami elismerő csettintésféle is volt bennem, hiszen jól szórakoztam, s itt-ott még meg is rendültem Nádas Péter Szirénének című mega-giga-monumentális apokalipszisén. De ez az "ügyes", ez leginkább arra vonatkozott, hogy apokalipszist, totális pusztulást színre vinni három gumicsónakban - ez tényleg valami. Az ellenpólusról közelíteni a lehetetlen felé - ez legalább színházi válasz a dráma súlyos színházellenességére, még akkor is, ha a lehetetlen lehetetlen marad.

Ügyes - ez jutott eszembe elsőként Dömötör András Kamra-beli rendezéséről; még valami elismerő csettintésféle is volt bennem, hiszen jól szórakoztam, s itt-ott még meg is rendültem Nádas Péter Szirénének című mega-giga-monumentális apokalipszisén. De ez az "ügyes", ez leginkább arra vonatkozott, hogy apokalipszist, totális pusztulást színre vinni három gumicsónakban - ez tényleg valami. Az ellenpólusról közelíteni a lehetetlen felé - ez legalább színházi válasz a dráma súlyos színházellenességére, még akkor is, ha a lehetetlen lehetetlen marad.

Amikor Roberto Ciulli bicskája - számos kritikus egybehangzó véleménye szerint - határozottan és végérvényesen beletört Nádas darabjának színrevitelébe a mühlheimi színházban, sok mindent róttak föl neki: intenzitást és ürességet, erőszakot és keresettséget, de mintegy mentségül mindenki hozzátette, hogy Nádas, ugyebár, nem színdarabot írt, hanem... És innen változatos meghatározásfélék sorjáznak a Nyugat halálától a tomboló világítéleten és posztapokaliptikus siratóéneken át a mélyen filozofikus kórusszövegig és tovább; csupa olyasmi, amellyel a látvánnyal és szöveggel rendszerint együtt operáló színház in concreto nemigen tud mit kezdeni. Ezek ugyanis mind azok a hatások, vagyis következmények, amelyeket valami ötletes-trükkös eszköztárral ki kellene keverni, elő kellene állítani. Ráadásul Nádas még saját drámaírói útját sem követte: a Szirénének nem a Trilógia, hanem az azóta keletkezett életmű nagyjábóli összegzése, legalábbis a már említett következtetéseket tekintve. Adekvát befogadási formája valószínűleg az olvasás - és a színházban jó esetben is a rendező olvasására, vagyis olvasatára vagyunk utalva.

Odüsszeusztól Jan Palachig és tovább: az emberiség története nagyjából az emberiség elszánt önpusztításával azonos, legalábbis Nádas szerint, és bár ennek az önpusztításnak megannyi teátrális figurája és fordulata van, a szerző nem őket, hanem a filozófiai alapvetést (hogy ugyanis a jóságnak pusztulnia kell) illusztrálja és ismétli a szövegben, kétségtelen retorikai erővel és elsöprő, burjánzó költői nyelven. Lavinaként zúgnak ránk az újabb és újabb pusztulások, erőszakos és dicstelen tömeghalálok; a besokallás és a kikapcsolás önvédelmi reflexe egyszerre fenyeget, és jó esetben marad a szelektív odafigyelés, a válogatós nézelődés.

Vannak csodás részek, olvasva és hallva is szépek, például Perszephoné szkeptikus-szomorú mondatai - nehéz élete Hádész rabságában keménnyé tette, és Szirtes Ági ezt a súlyos keménységet némán és szavakkal is játssza. És vannak részek, ahol a szöveget elmossa a látvány, a rendező és a színészek találékonysága, Nádast olykor szándékosan kikerülő, mert színházat csinálni akaró játékossága. A gyakran jelmezt (Bujdosó Nóra változatos és extravagáns ruháit) váltó hármas csoportok immár a szövegtől jócskán elszakadva működtetik az előadást, ritmusuk a sajátjuk, és nem Nádasé, de hiszen az apokalipszist úgyis értjük már.

A színházban azok a szövegrészek működnek igazán, amelyek világosan és teátrálisan kapcsolódnak ismereteinkhez: "Az élet bizony álom" egyes részei, a Fiak és Hadfiak szövegei, akik mind túlélők, Trója, Voronyezs, Austerlitz, Mohács, Budapest és egyéb csaták túlélői, és a túlélő "nem gondol semmire, elteszi magát jobb napokra, valakinek a jövő századokat is tönkre kell tennie". Vagy a fiúk - Odüsszeusz három anyától való három fia - és az anyák - Odüsszeusz három volt asszonya - párbeszéde, az igazi anya-fiú zsémbelés, amelyben az anyák szemrehányásai lepattannak a fiakról, akik joggal róják föl az anyai bűnöket mintegy visszacsapásul - itt a színházi helyzet erősebb, nem nyomja le a filozófiai elborzadás. Az apátlanság kollektív élménye nyomul előtérbe, ismét egy sokat elemzett színházi-irodalmi-művészeti toposz - és néhány percre elfelejthetjük, hogy Nádas víziójában immár a toposzoknak is annyi.

Mit csináljak: Nádas különb-különb művei hol fölfoghatatlan, hol fölfogható nagyságukkal, lehengerlő pusztulás-pusztítás retorikájukkal energikusan ellöknek maguktól, ahogy más, adott esetben ugyancsak rémálomban utazó szerzők éppen, hogy magukhoz rántanak; ezért aztán nagyon megértettem Dömötör Andrást, aki kiszemezgette a Szirénénekből a teatralizálhatót, és mintegy önnön paródiájába fordította, egyszerre engedvén hatni a tragikus és a komikus vetületét ennek az apokalipszisnek, amely fölött az elborzadásnak a percei feltétlenül meg vannak számlálva.

Ezért jó például Horgas Péter díszlete, benne a gumicsónakok - mindjárt három, ha már férfiból, nőből is sokszor három van, három fiú, három anya. A Néreisek már többen vannak, kék hajuk oldalra és fölfelé áll keményen, vicces fürdőruhafélében éneklik Sáry László, Zombola Péter és Kákonyi Árpád zenéjét.

A színészek vagy értik e végetérhetetlen és tobzódó ölés-halás áradat elvont dimenzióit, totális reménytelenségét, vagy nem (és ezzel mi is így vagyunk), mindenesetre cselekvésre fordítják a zuhogó világvégét. Le a kalappal: Dankó István, Hajduk Károly, Kovács Lehel, Kun Vilmos, Lengyel Ferenc, Rajkai Zoltán, Szacsvay László, Pelsőczy Réka, Szirtes Ági, Herczeg Adrienn, Gál Gabi, Jáger Dorottya és az egyetemisták: Kovács Gergely, Pálos Hanna, Borbély Alexandra, Tóth Eszter, Huzella Júlia előtt.

Kamra, január 28.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.