Ügyes - ez jutott eszembe elsőként Dömötör András Kamra-beli rendezéséről; még valami elismerő csettintésféle is volt bennem, hiszen jól szórakoztam, s itt-ott még meg is rendültem Nádas Péter Szirénének című mega-giga-monumentális apokalipszisén. De ez az "ügyes", ez leginkább arra vonatkozott, hogy apokalipszist, totális pusztulást színre vinni három gumicsónakban - ez tényleg valami. Az ellenpólusról közelíteni a lehetetlen felé - ez legalább színházi válasz a dráma súlyos színházellenességére, még akkor is, ha a lehetetlen lehetetlen marad.
Amikor Roberto Ciulli bicskája - számos kritikus egybehangzó véleménye szerint - határozottan és végérvényesen beletört Nádas darabjának színrevitelébe a mühlheimi színházban, sok mindent róttak föl neki: intenzitást és ürességet, erőszakot és keresettséget, de mintegy mentségül mindenki hozzátette, hogy Nádas, ugyebár, nem színdarabot írt, hanem... És innen változatos meghatározásfélék sorjáznak a Nyugat halálától a tomboló világítéleten és posztapokaliptikus siratóéneken át a mélyen filozofikus kórusszövegig és tovább; csupa olyasmi, amellyel a látvánnyal és szöveggel rendszerint együtt operáló színház in concreto nemigen tud mit kezdeni. Ezek ugyanis mind azok a hatások, vagyis következmények, amelyeket valami ötletes-trükkös eszköztárral ki kellene keverni, elő kellene állítani. Ráadásul Nádas még saját drámaírói útját sem követte: a Szirénének nem a Trilógia, hanem az azóta keletkezett életmű nagyjábóli összegzése, legalábbis a már említett következtetéseket tekintve. Adekvát befogadási formája valószínűleg az olvasás - és a színházban jó esetben is a rendező olvasására, vagyis olvasatára vagyunk utalva.
Odüsszeusztól Jan Palachig és tovább: az emberiség története nagyjából az emberiség elszánt önpusztításával azonos, legalábbis Nádas szerint, és bár ennek az önpusztításnak megannyi teátrális figurája és fordulata van, a szerző nem őket, hanem a filozófiai alapvetést (hogy ugyanis a jóságnak pusztulnia kell) illusztrálja és ismétli a szövegben, kétségtelen retorikai erővel és elsöprő, burjánzó költői nyelven. Lavinaként zúgnak ránk az újabb és újabb pusztulások, erőszakos és dicstelen tömeghalálok; a besokallás és a kikapcsolás önvédelmi reflexe egyszerre fenyeget, és jó esetben marad a szelektív odafigyelés, a válogatós nézelődés.
Vannak csodás részek, olvasva és hallva is szépek, például Perszephoné szkeptikus-szomorú mondatai - nehéz élete Hádész rabságában keménnyé tette, és Szirtes Ági ezt a súlyos keménységet némán és szavakkal is játssza. És vannak részek, ahol a szöveget elmossa a látvány, a rendező és a színészek találékonysága, Nádast olykor szándékosan kikerülő, mert színházat csinálni akaró játékossága. A gyakran jelmezt (Bujdosó Nóra változatos és extravagáns ruháit) váltó hármas csoportok immár a szövegtől jócskán elszakadva működtetik az előadást, ritmusuk a sajátjuk, és nem Nádasé, de hiszen az apokalipszist úgyis értjük már.
A színházban azok a szövegrészek működnek igazán, amelyek világosan és teátrálisan kapcsolódnak ismereteinkhez: "Az élet bizony álom" egyes részei, a Fiak és Hadfiak szövegei, akik mind túlélők, Trója, Voronyezs, Austerlitz, Mohács, Budapest és egyéb csaták túlélői, és a túlélő "nem gondol semmire, elteszi magát jobb napokra, valakinek a jövő századokat is tönkre kell tennie". Vagy a fiúk - Odüsszeusz három anyától való három fia - és az anyák - Odüsszeusz három volt asszonya - párbeszéde, az igazi anya-fiú zsémbelés, amelyben az anyák szemrehányásai lepattannak a fiakról, akik joggal róják föl az anyai bűnöket mintegy visszacsapásul - itt a színházi helyzet erősebb, nem nyomja le a filozófiai elborzadás. Az apátlanság kollektív élménye nyomul előtérbe, ismét egy sokat elemzett színházi-irodalmi-művészeti toposz - és néhány percre elfelejthetjük, hogy Nádas víziójában immár a toposzoknak is annyi.
Mit csináljak: Nádas különb-különb művei hol fölfoghatatlan, hol fölfogható nagyságukkal, lehengerlő pusztulás-pusztítás retorikájukkal energikusan ellöknek maguktól, ahogy más, adott esetben ugyancsak rémálomban utazó szerzők éppen, hogy magukhoz rántanak; ezért aztán nagyon megértettem Dömötör Andrást, aki kiszemezgette a Szirénénekből a teatralizálhatót, és mintegy önnön paródiájába fordította, egyszerre engedvén hatni a tragikus és a komikus vetületét ennek az apokalipszisnek, amely fölött az elborzadásnak a percei feltétlenül meg vannak számlálva.
Ezért jó például Horgas Péter díszlete, benne a gumicsónakok - mindjárt három, ha már férfiból, nőből is sokszor három van, három fiú, három anya. A Néreisek már többen vannak, kék hajuk oldalra és fölfelé áll keményen, vicces fürdőruhafélében éneklik Sáry László, Zombola Péter és Kákonyi Árpád zenéjét.
A színészek vagy értik e végetérhetetlen és tobzódó ölés-halás áradat elvont dimenzióit, totális reménytelenségét, vagy nem (és ezzel mi is így vagyunk), mindenesetre cselekvésre fordítják a zuhogó világvégét. Le a kalappal: Dankó István, Hajduk Károly, Kovács Lehel, Kun Vilmos, Lengyel Ferenc, Rajkai Zoltán, Szacsvay László, Pelsőczy Réka, Szirtes Ági, Herczeg Adrienn, Gál Gabi, Jáger Dorottya és az egyetemisták: Kovács Gergely, Pálos Hanna, Borbély Alexandra, Tóth Eszter, Huzella Júlia előtt.
Kamra, január 28.
