Két előadás megy a Vígszínház színpadán, legtöbbször szoros egymásutánban. Vagyis láthattam volna ugyanazon az estén Az öldöklés istene című előadást, majd pedig a Period... címűt. Előbbit hagyományosan és kényelmesen a nézőtérről, utóbbit a színpad hátsó felében dobogón üldögélve, karnyújtásnyira a színészektől. Nem így történt: nálam két külön este volt ez, de végtére is mindegy, nem léptek beszélő viszonyba egymással az előadások.
Yasmina Reza Az öldöklés istene című darabja well-made play, de nem a drámaíró kurzusok alapfokáról. A társasági-társalgási színműnek induló darab a klasszikus receptre épül: két házaspár, valamint egy olyan konfliktus, amely bármelyik irányba kifuthat, de persze a drámaiba fut, méghozzá fölhabosítva, a majdnem horrorisztikusba, sőt: semmi majdnem.
A Houllié házaspár gyerekét bántalmazta a Reille házaspár gyereke. Ezt beszélik meg a szülők, szándékuk szerint kulturáltan, "ember módjára". Az incidens mélyebb elemzésre nem tart igényt - bár természetesen tarthatna -, mert itt most a szülőkről van szó: a két házaspár ismerkedési, értelmezési, kapcsolatteremtési szokásairól, valamint "belső" állapotukról, viszonyukról. A gyerekkonfliktus ürügy, a maga nemében pompás, hiszen nézőpont kérdése, meddig lehet higgadtnak maradni benne.
Reza kicsit mintha Ionescóra függesztette volna írói tekintetét: A kopasz énekesnő be-beköszön Az öldöklés... egyik-másik fordulatába, és földereng a hangvételében is. Reza ugyanis komédiát írt, röhögnünk kéne harsányan; röhögünk is, de közben érezzük: itt nem a felhőtlen társalgási vígjáték pereg, és nem is a sötét tónusú kínunkban röhögés esete forog fenn, hanem valahol a kettő között ingadozunk, a végkimerülésig.
Mert van a beletelefonálós mama, aki persze mindig a legrosszabbkor a legértetlenebb - klasszikus anyósvicc, az előadás ritmusát tekintve a legjobb helyeken, fokozásban. És van a hisztérikus hányás, amelyről fokozatosan lekopik a komikus árnyalat, mert legyűri a helyzet: hányni rendületlenül idegen helyen, ismeretlen emberek előtt, akaratlanul is leleplezvén a kínos és titkolni akart valódi karaktert. A közönség igyekszik követni Kamondi Zoltán rendezésének amplitúdóját, s ha sikerül, egy elég kellemes, alig parányit nyugtalanító este élményével távozik a végén.
A színpad hatalmas, nemcsak a négyszereplős darabhoz, hanem Reza műve belső sűrűségéhez képest is. Árvai díszlete a maga stilizált voltában egyszerre minimalista és maximalista: a tükör falsíkok fokozatosan és változatos dőlésszögben mutatják váratlan szemszögből a fotel-kanapé-asztal háromszögében bóklászó és egyre viharvertebb négy embert, a falon a képek valójában torzító tükrök, a film ráúszik a színházra, és sikerrel emeli el a bármikor kommerszbe fordulható darabot. Nem fordul.
És csöppet sem mellesleg: a díszletnek, pontosabban a színpadképnek nagy szerepe van abban, hogy a kamaradarabot a Víg irdatlan méretű nézőterével szögezze szembe. A még nagyobb szerepet a színészek viszik a vállukon; az erős négyesnek a légteret is ki kell töltenie.
A négyes pedig erős: a színészek jó formájukat hozzák, ami leginkább azt jelenti, hogy ismert eszköztárukat nem a kommersz komédiázás irányában mozgósítják. Nem meglepő vagy sokkoló, hanem az ízlés, a hatás tekintetében biztonságos alakításokat látunk. Börcsök Enikő a maga szokásosan szikár módján súlyos, Eszenyi Enikő a figura váltásaival-változásaival sziporkázik, Kern András a klasszikus vígjátéki eszközök kifordításával operál, Epres Attila pedig a kompakt karakter szétfeszítésével. Mindenki részéről tisztes erőfeszítés tétetik arra, hogy az ezer néző megkapja a magáét.
*
A szórakozás, pontosabban a szórakoztatás a színpad hátsó részében fölépített - inkább a tér "nyers" hozzávalóiból kialakított - játéktéren is cél: itt adják a Period... című előadást, amelynek szöveganyagát Deres Péter, a rendező Szőcs Artur, valamint a társulat rakta össze. Nem drámává, hanem szöveggé: feelingszínházat látunk. Töredezett-szakadozott jeleneteket, felvillanó karaktereket, játékos szituációkat, egymáshoz lazán - vagy úgy sem - kapcsolódó sorsokat sodornak elénk a játszók, ötletesen és fantáziadúsan bejátszva a csupasz létrákat, nyílásokat, járásokat, emelvényeket. Van mit nézni.
A feelingszínház nem a mélység, hanem a felület műfaja; inkább dolgozik extenzitásból, mint intenzitásból. A sorvezető az emberi kapcsolatok origója: a magány, ami persze lehet társas vagy társasági is, lehet friss vagy megállapodott, lehet fájdalmas vagy rezignált, és lehet még sok minden. A keretének - a helynek, amit elfoglal - épp úgy megteszi egy folytatólagos rádióműsor (illetve annak stúdiója), mint egy kanapé; sztorinak pedig sorsok és sorstöredékek, felvillanó mozaikok tetszőleges összekapaszkodása.
Szőcs Artur ígéretesen és számomra vonzón keveri ki az összhatást, és ügyesen vezeti a Víg társulatából és máshonnan verbuvált színészeket. Akik - Dengyel Ivántól Láng Annamárián, Mészáros Mátén, Venczel Verán, Pap Verán és a többieken át Géczi Zoltánig - érzékenyen, szórakoztatóan beleteszik a hozzávalót. Vicces, hogy afféle alterhely született a patinás nagyszínház eldugott hátsó fertályán.
Vígszínház, január 17.; december 29.
