Talán indokolt ezúttal a vége felől kezdeni: a Katona József Színházban bemutatott súlyos, mindig éndrámaként értelmeződő Moliére-darab, A mizantróp főhőse, Alceste a végén kivonul a világból a sivatagba, vagyis eldönti a darabban eldöntetlen kérdést.
Ráadásul hosszan, szinte előadás-hossziglan készül a kivonulásra: egy kerekes kocsira pakol ezt-azt, a legszükségesebbnek vélt tárgyakat. Embergyűlölete régóta érik, hosszan felgyülemlő tapasztalatai juttatják el a döntésig. Szenvedélyes alkat, bár épp a kivonulás nem dühös aktus, hanem a konzekvencia levonása.
Díszlet voltaképpen nincs, a színészek a színpadi teret használják, és otthonosan kapcsolgatják a fényeket. Bagossy Levente épp csak néhány bútorral gazdagítja az ürességet, amelyek szerepe viszont épp ezért megnő: a tükör, rajta Celiméne fényképe, egy ágy (vasalj, rajta pucér matracok), mely a társasági együttlét központja, egy hatalmas fotel, mely szinte észrevétlenül csúszik a felbukkanó hatalom feneke alá, és egy hokedli egy létra tövében, melyen Alceste kuporog. Az egyetlen díszletteli tér - Alceste kunyhója a sivatag, vagyis a puszta színpad közepén - éppen ebből a díszlettelenségből keletkezik: a semmiben civilizációs kellékek veszik körül a főhőst. Körülötte a semmi: az üres színpad.
A ruhák, Szakács Györgyi jelmezei kortalanul jelen idejűek, széles társadalmi spektrumból: értelmiségi lazaság Alceste-en, furfangos elegancia Celiméne-en, funkci-öltöny Oronte-on, szigorú hivalgás Arsinoén.
Petri György szövege ragyog - Várady Szabolcs átigazításai részint pontosabbá és könynyedebbé tették, részint Zsámbéki értelmezését emelik ki, az elejétől hangsúlyossá teszik a sivatagmotívumot például. Várady Szabolcs Oronte szonettjét is lefordította (amelyet Petri Szabó Lőrinctől emelt át annak idején), zseniálisan mutatva meg Oronte-nak nemcsak költői dilettantizmusát, hanem emberi romlottságát is - ilyenformán is igazolva Alceste globális, a konkrét kritikánál szélesebb elutasítását. Az átigazítás fontos eleme az a bővítmény is, amely a Celiméne-t körülvevő társaságot, az haute volée-t ismerős társadalmi spektrummá szélesíti; bekerült egy festő, Ariste (és "a nője") - Vajdai Vilmos kevés szöveggel is súlyossá teszi figuráját, akit önnön művészi érvényesülése vezérel. A becsületbíróság tisztjeként betoppanó Ujlaki Dénes nem küldönc, hanem a hatalom maga - így is viselkedik vele a díszes társaság, amely a nyomában sündörögve rohanvást határolódik el Alceste hajlíthatatlanságától.
Zsámbéki nem innen, vagyis a társaság, a társadalom felől nézi Alceste-et, hanem Alceste felől a társadalmat. A besokallás jogos és szenvedélyes - sikerül például nagyon erős indulati felütéssel nyitni az előadást -, egyszersmind az embergyűlölet (amely leginkább a konkrét világra vetül, és abból táplálkozik) nem hirtelen felhorgadás és nem is monománia, hanem szolid meggyőződés. A rendezésnek és Fekete Ernő formátumos alakításának együttes nagy találata, hogy Alceste a szimpátiánkat végig megőrzi, igazsága, morális kérlelhetetlensége lehengerlő és bámulatos. Ugyanis nem a fölkent moralista keresi a környezet hibáit listázás céljából, hanem az esendő, viszont nem megalkuvó morális lény botlik minduntalan beléjük, és ettől tényleg szenved, pokolian. A kényes egyensúly jegyében bizonyos alakok jelentősége megnő: Máté Gábor Oronte-ja nemcsak a hatalom örök kedvence, hanem fenyegető jelenség, ráadásul Celiméne szeretője is, vagyis túlsúlyos ellenfél Alceste számára. Arsinoé szögletes ítélkezése maga a tömény álszentség, de világos, hogy neki is van jövője, ha nem is Alceste-nél, de a politikában - Fullajtár Andrea tanítható figuraépítkezése mutatja azért a sértett és magányos asszonyt is, aki egyetlen forró éjszakáért odadobná minden morális fensőbbségét.
"nodi Eszter Celiméne-je a pillanatban él, és nem néz távolabbra. Benne nem gyűlik Alceste embergyűlölete, ezért sem tarthat vele a "sivatagba", noha többé-kevésbé együtt élnek. Meg azért sem, mert - és ez csodásan kijön "nodi alakításából - bár tudja, kit szeret, s esze is a helyén, "a kor erkölcse lelkébe hatol" (ahogy Várady szövege mondja).
Remek karakterek mintázzák korunk "jó társaságát", szinte mindnek tudnánk létező személy nevét kölcsönözni. Takátsy Péter piperkőce és Elek Ferenc nyomulósa ugyancsak kapott egy agresszív, fenyegető felhangot; formátumot nem, de sunyi kis árulást bármikor lehet várni tőlük. Kocsis Gergely Philinte-jétől nem - de az ő barátságának is vannak, lehetnek "ésszerű korlátai". Baszk, Celiméne inasa Mészáros Béla alakításában csöndesen figyeli a fejleményeket, és tudja, hol a helye. Úrnője mellett, és nem a sivatagban. Ott a kutyahűségű Flipote (Alceste szolgája helyett védence) lesz csak Alceste közelében, aki hírből sem ismeri az érdek szót. Meg emlékképek, egy finoman lebegő női sál.
Huszonkét évvel egy előző katonás A mizantróp után - amelyet Székely Gábor rendezett Cserhalmi Györggyel a főszerepben, majd mindketten távoztak a színházból - most a leköszönő igazgató (aki azonban rendezője marad a társulatnak) a széktől és a titulustól ugyancsak ezzel a darabbal búcsúzik. Egyszerre szenvedélyes asztalra csapás és markáns, kellemetlen tabló lett Zsámbéki Gábor Mizantrópja. Jóslatnak csak azért nem mondhatjuk, mert máris itt van az, amiből vétetett Alceste embergyűlölete.
Katona József Színház, január 28.
